LESZNAI ANNA: SZÜRKÜLET
LESZNAI ANNA: SZÜRKÜLET
Hiába már: a daimonom, ki vezetett,
elengedte fáradt kezem. –
Az ünnepet levetkezem,
repedt kancsó: elprédálom a gerezdek levét,
sajog bennem a nevetés
mint seb kit csorba kés hasított
s csorba már minden ölelés.
Kevesellek én kedvesem és félek,
halál előtt nagyobbat vár a lélek!
Megszámláltam a hársfa levelét,
a tulipántok tölcsérében jég van,
a mennyországok hűlt helyében ég van,
a liliomok serlegében hó van,
fészekhagyó minden madár;
magam is mindig indulóban.
Szárnyuk szegetten örömök és tervek
utamon halomra hevernek
és egyre nagyobb lesz a kár!
elengedte fáradt kezem. –
Az ünnepet levetkezem,
repedt kancsó: elprédálom a gerezdek levét,
sajog bennem a nevetés
mint seb kit csorba kés hasított
s csorba már minden ölelés.
Kevesellek én kedvesem és félek,
halál előtt nagyobbat vár a lélek!
Megszámláltam a hársfa levelét,
a tulipántok tölcsérében jég van,
a mennyországok hűlt helyében ég van,
a liliomok serlegében hó van,
fészekhagyó minden madár;
magam is mindig indulóban.
Szárnyuk szegetten örömök és tervek
utamon halomra hevernek
és egyre nagyobb lesz a kár!
Mert milyen jó falatra várna
az, kinek nincsen ép foga –
kemény dió, kemény titok,
keményen virradó napok,
kemény a padmaly és kemény a párna.
Ereszkedik a nehéz szárnyú este,
összeborul a külön árnyak teste,
nem fűzek árnya már, nem templom árnya!
Elindult minden fény az éj felé,
takarodót fúj a sötét kaszárnya
s egyenruhába olvadnak belé
a kéklő pára s a piros tüzek.
Feketék már a tornyok és fűzek,
fekete börtön a sötét határ,
sötétbe ütközöm ha egyet lépek!
A daimonom, ki vezetett,
elengedte fáradt kezem –
mázsányi teher fáradt vállamon,
mérföldes csizma lábamon,
csak egyet lépek – s máris a halál!
Halotti kendő kihűlt államon.
az, kinek nincsen ép foga –
kemény dió, kemény titok,
keményen virradó napok,
kemény a padmaly és kemény a párna.
Ereszkedik a nehéz szárnyú este,
összeborul a külön árnyak teste,
nem fűzek árnya már, nem templom árnya!
Elindult minden fény az éj felé,
takarodót fúj a sötét kaszárnya
s egyenruhába olvadnak belé
a kéklő pára s a piros tüzek.
Feketék már a tornyok és fűzek,
fekete börtön a sötét határ,
sötétbe ütközöm ha egyet lépek!
A daimonom, ki vezetett,
elengedte fáradt kezem –
mázsányi teher fáradt vállamon,
mérföldes csizma lábamon,
csak egyet lépek – s máris a halál!
Halotti kendő kihűlt államon.
