RÉDEY TIVADAR: ESZTERGOMI NYÁR
RÉDEY TIVADAR: ESZTERGOMI NYÁR
Napszálltakor a soktornyú város
sok tornya fülel,
míg dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm nyolcat üt el,
s hogy ércnyelvével a langy nyáresti
levegőbe vág:
a többi harang is utána ereszti
testvéri szavát.
Testvéri zsolozsma légnek lebben
mint lágy pihetoll
s elenyésztén is szava a lelkekben
tovább zsinatol.
Ó, bárha e szó lelkembe szántva
– mint drága magot
fölszántott rög betakar magába –:
foganna meg ott!
De nem fogan ott meg semmi édes,
csupán ami fáj –
te se válthatsz már meg, békességes
esztergomi nyár!
Ernyesztőm vagy, pedig erjesztőmnek
reméltelek én –
ó, adj te hitet, Költőm, az Előhegy
puha rejtekén,
ó, küldj te vigaszt a völgyi jajokra,
hegyi jóbarát,
ki által az Úr ama csipkebokra
újítja szavát,
kiben égi zenévé enyhül az égés,
dallá, ami fáj,
nyelved ha megoldja e zengő, békés
esztergomi táj!
Én állok a hang-hálóba bogozva
a Várhegy alatt,
de bánatomat nem visszhangozza
rokon indulat:
tört énekem a tömör ércengésbe
bele nem vegyül,
vagyok utcaszögelletek árva zenésze
testvértelenül,
ki már nem dalnoki büszke bérért
(amiként elébb):
csak elébe lökött keserű kenyérért
nyüvi hangszerét;
s ha visszasohajtja a hangszer lelke
a jobb napokat:
szeme már alamizsnát fürkész szerte,
s gyér ablakokat,
honnan csupa rézpénz hullong, és ő
liheg és zihál –
mert érzi: veszendő lelkét késő
megmenteni már!
Te se váltod meg, tömjénszagu város,
esztergomi est, –
ha dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm zengeni kezd.
sok tornya fülel,
míg dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm nyolcat üt el,
s hogy ércnyelvével a langy nyáresti
levegőbe vág:
a többi harang is utána ereszti
testvéri szavát.
Testvéri zsolozsma légnek lebben
mint lágy pihetoll
s elenyésztén is szava a lelkekben
tovább zsinatol.
Ó, bárha e szó lelkembe szántva
– mint drága magot
fölszántott rög betakar magába –:
foganna meg ott!
De nem fogan ott meg semmi édes,
csupán ami fáj –
te se válthatsz már meg, békességes
esztergomi nyár!
Ernyesztőm vagy, pedig erjesztőmnek
reméltelek én –
ó, adj te hitet, Költőm, az Előhegy
puha rejtekén,
ó, küldj te vigaszt a völgyi jajokra,
hegyi jóbarát,
ki által az Úr ama csipkebokra
újítja szavát,
kiben égi zenévé enyhül az égés,
dallá, ami fáj,
nyelved ha megoldja e zengő, békés
esztergomi táj!
Én állok a hang-hálóba bogozva
a Várhegy alatt,
de bánatomat nem visszhangozza
rokon indulat:
tört énekem a tömör ércengésbe
bele nem vegyül,
vagyok utcaszögelletek árva zenésze
testvértelenül,
ki már nem dalnoki büszke bérért
(amiként elébb):
csak elébe lökött keserű kenyérért
nyüvi hangszerét;
s ha visszasohajtja a hangszer lelke
a jobb napokat:
szeme már alamizsnát fürkész szerte,
s gyér ablakokat,
honnan csupa rézpénz hullong, és ő
liheg és zihál –
mert érzi: veszendő lelkét késő
megmenteni már!
Te se váltod meg, tömjénszagu város,
esztergomi est, –
ha dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm zengeni kezd.
