ÁRKÁDIA
ÁRKÁDIA
«A Nemzeti Színház fiatal művésznője tájakat és hangulatokat tud festeni hangjával, gégéjének palettáján kikeveri a magas és mély hangzókat.»
(Magyarország, A Harangszó mellől.)
*
Egy folyóirat címlapjáról:
A lap címe: «Turáni Roham».
A lap egyik számának kelte: «Budapesten, Attila trónralépésének 1500-dik esztendejében, Jégbontó hó 7-én.»
*
Csakis attól függ, kinek milyen erős a tüdeje:
«Költő az, aki magán és írásain felül felelősséget érez másokért is, ha tüdeje engedi, egyre tágabb és szebb közösségekért.»
(Keresztmetszet, Vers helyett tanulmány? című cikk.)
*
Szekeres István hazajött Amerikából, pontosan Kaliforniából. Miért? – erre a kérdésre azt feleli: haza hozta egy gólyamadár. Hogyhogy? Hát úgy, hogy a fia otthon Kaliforniában vadászott, sasnak nézte a gólyamadarat s lelőtte. A gólyamadár lábán gyűrű volt, a gyűrűn felírás: Ökrös Bálint, Hortobágyi-puszta, 1932.» Tehát magyar gólyamadár volt a gólyamadár!
Kérdés: hogyan került a gólya Kaliforniába? Ez csak úgy történhetett, ha őt is egy gólyamadár vitte ki, rúgja meg a cicamadár.
(Lux Terka: Gólyamadár, novella.)
*
«Ma már muzsika az ujságcsinálás, a nyilvánosság eseményeinek lekottázása; esemény nincs is addig, amíg az ujság nem ír róla, sőt a világ is csak akkor van, ha ujságba kerül. A jó ujságolvasó még nem jó ujságíró is egyben, hiszen ahhoz, hogy valaki szüljön, nem elég tudni, hogyan születnek a gyerekek.»
(Uj Utak, A zsurnalisztika lélektana.)
*
Minden rendben volna, csak a levegővel lehet valami baj:
«A levegő tele volt édes, részegítő, ózonos levegővel…»
Néhány sorral lejebb:
«… a labdák (tenniszlabdák) mély, tompa puffanással szelték át a levegőt…»
(Gáspár Jenő: A zöldruhás leány.)
*
Eleinte úgy látszik, mintha igaza lenne. De várjuk meg a végét:
«A németek már a kalendáriumból is kiakolbólították a szenteket, nálunk viszont szinte gyanussá kezd válni a gyáripar és kereskedelem részéről a szentekhez való ragaszkodás. Szappan-, cukor- vagy pálinka-gyárosok már csak akkor érzik magukat boldogoknak, ha új gyártmányuk meginduló életsorsát valamely szentnek a nevéhez köthetik. Igazán itt volna az ideje annak, hogy ezt a tolakodó konfidenciát és ezt a banális profanizálást egyszer s mindenkorra kikérjük magunknak… A nikotex plakátja is sértő, mely egy Levente füstjét mennyei élvezetnek állítja be.»
(Magyar Kultúra, Tollheggyel.)
*
Egyszerűen beszélni az apostagi szőlőcsősz is tud. Az író azért író, hogy színesen, hogy hasonlatokkal s képekben beszéljen:
«Az összmagyarságnak legkisebb tömbje úgy él jugoszláviai hazájában, mint valami nagy udvarban; ahol mindenki odaláthat a másik háza tájára. Nincs kerítés… köteleinken kiterítve mindenki szemeláttára himbálja a szél néhány makulátlan gyolcsunkat s ronggyá szakadozó életünket. Nem tudunk megbújni, oltalmazó emberdzsungelbe elrejtőzni, a fekete betüerdő elárul, kivet, kihajít, mint a hajóroncsot a tenger s még a legbütykösebb ujj is gyalázkodón bök nevünkre. Életünk olyan, mint a piaci portéka, ponyvára kiterített, por verheti, eső vághatja, ganéjos szekér piszkolhatja.»
Érdemes lenne ezeket a mondatokat tovább fejleszteni, kiteljesíteni. Hamarosan eljutnánk ilyen változatokhoz: Köteleinkre kiterített életünkre még a legbütykösebb ganéjos szekér is úgy bökhet, mint fekete betűerdő a hajóroncsra.
(Kalangya, Szirmai Károly: Írói felelősségem.)
*
Magyar költészet Párizsban. – Egy napilapból vesszük át a következő hírt:
– Bozzay Margit, Babits Mihály, Karinthy és Szabó Lőrinc versei Párizsban. Párizsból írja tudósítónk: Fehér Artúr, az ismert magyar szavalóművész tartózkodik néhány nap óta Párizsban. A magyar kultúra terén olyan ritkán kielégített párizsi magyarság, amelynek száma még ma is húszezer körül mozog, nagy érdeklődéssel fogadta a magyar szavalóművészt, aki előadásai során különösen Bozzay Margit, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Szabó Lőrinc verseit szavalta el. Külön akarjuk aláhúzni, hogy a párizsi magyarság nagy érdeklődéssel fogadta Bozzay Margit verseit, miután a magyar írónő munkássága eddig majdnem teljesen ismeretlen volt előtte. Különösen nagy sikert aratott a «Csak a szívetekig ne asszonyok» című verse, amelyet Fehér Artúrnak minden estjén el kell szavalni.
