FENYŐ LÁSZLÓ: A MULANDÓSÁGHOZ
FENYŐ LÁSZLÓ: A MULANDÓSÁGHOZ
Téged dicsérlek szelid Mulandóság,
változás apja, örök ősz, ki belehelsz mindent
napszín fuvalmaddal, melyen láthatatlan rozsda borong.
Te vonod az első pehelynyi árnyat az ujszülött homlokára,
néked szolgál, lábad elé hullva, ami arra megérett.
változás apja, örök ősz, ki belehelsz mindent
napszín fuvalmaddal, melyen láthatatlan rozsda borong.
Te vonod az első pehelynyi árnyat az ujszülött homlokára,
néked szolgál, lábad elé hullva, ami arra megérett.
S te lengeted a fájdalom reményét:
hogy édes leszen majd a zsibbadás…
hogy édes leszen majd a zsibbadás…
Zenét hallgattam az este, egymásbafonódó
szomoruságát négy fátylas vonónak
s midőn az Andante kiadta lelkét,
a csöndben láttam egy halovány lepkét:
az is te voltál.
szomoruságát négy fátylas vonónak
s midőn az Andante kiadta lelkét,
a csöndben láttam egy halovány lepkét:
az is te voltál.
S ha olykor éjszaka didergő arcomat
fel kell emelnem, félig a paplan alá sülyedt
tetszhalálából, s bolyongok a néma szobán
mint künn a telihold, fázós és halovány:
te súgod olyankor, mit is veszítek itt,
jaj, mit kell itthagynom e földgolyón
melynek zűrös dallamait kezdtem megszokni már
fel kell emelnem, félig a paplan alá sülyedt
tetszhalálából, s bolyongok a néma szobán
mint künn a telihold, fázós és halovány:
te súgod olyankor, mit is veszítek itt,
jaj, mit kell itthagynom e földgolyón
melynek zűrös dallamait kezdtem megszokni már
jössz és szoborrá faragod utolsó álmaink:
e pufókarcú és márvány angyalokat.
e pufókarcú és márvány angyalokat.
