EPRESKERT
EPRESKERT
Egy perecesről hallottam valamit… Azt, hogy szerencsétlen sorsú volt. Bandzsa is, sánta is. Szakálla pedig olyan erős és vörös, hogy még a koldusnyúzáshoz szokott borbélyinasok se beretválták szívesen.
Egyetlen csoda történt csak vele, az ő javára szóló… Olyan komor felhők gomolyogtak akkor az égen, hogy bármelyik beillett volna közülük királynak… s már most e királyok háborúzni kezdtek… vad széllovakon nyargaltak keletről-nyugatra, majd északról-délre – mert égi világháború volt ez – aknák, mozsarak dörgése s millió könny – az eső – és a perecessel történő csoda: a sűrű villámcsapás! Mert az esett meg vele, hogy egy ilyen fényes, hosszú, halálos szikra mellette csapott le, mint balta hasítva szét a hatalmas fát s mint ördög jelenléte pörkölt szagot árasztva megrémült flótásunk felé.
A perecesnek nem volt esernyője. Hányszor és milyen áhítatosan gondolt arra, hogy egyszer majd lesz. Multkor is erről álmodott a jázminbokor alatt. Bevallhatjuk, hogy a pereces méla szívében megdobbant már az eltulajdonítás vágya is az esővédő szerszám után – s az utóbbi időben – mintha valami balsejtelem intette volna erre – folyton így sóhajtozott magányos útjain: – Ha nekem egy esernyőm volna! – Ha olykor megnézte magát valamely csillogó pocsolyában – itt a sár tükörkeretében – miközben ujjaival rendbefésülte tűzveres, kúsza haját, – mint álom jelent meg neki a kinyitott ernyő s alatta a védett perecek. És a sötét felhők, amelyek mindenképpen életének legnagyobb ellenségei voltak, – a varázskép hatása alatt – a szegény perecest sújtó fenyegetéseiket márcsak erőtlenül motyogták mogorva szakállukba… Hallott ő bolondokról is, akik így szólnak: – Szög nől az arcomból – és runyán, vigyorogva, avagy búsan a kovácshoz mennek, hogy harapófogózza ki. S itt a pocsolya fölötti monológban megvádolta ezzel önmagát is: – Bolond vagyok. Esernyő a bajom.
Ezekben a napokban olyan perecekre akadt a vörös ember Óbuda zugolyaiban, hogy a tündérlakodalmakon is ilyennel ajándékozzák meg a színvirágból való nyoszolyólányokat, mert szépen s pirulva tartották a habtestű menyasszony fátyolát, a daliás, aranykardos királyfi mellett. Ilyen perecből kellene átnyujtani a szentéletű haldoklóknak az utolsó jutalmat. Reményteli gondolatok közben a tálca vidáman, élénken ingott perecesünk fején; szívét a reménynek olyan meleg szökőkútjai borították el, hogy e reumás húsdarab elvesztette fürdőjükben keserves kínjainak nagyrészét. S a kis bolt – sok tésztavonal – csillagozva: sóval – szinte nevetett és már előre kacérkodott a jövendőbeli vevőkkel. Emberünknek csodálatos örömmel dobogott a szíve. Pedig már a végzet ott ólálkodott körülötte – mint szikra, aminek csak sóhajnyi szél kell, hogy lángra lobbantson mindent s elhamvasszon egy életet.
Mint valami álmot várta ma az Epreskert zöld fáit; a halk utakat, amin akár a felcsillanó virágszirmok sétálnak a szépruhás asszonyok; s valamennyi álom és remény annyira feléje áramlott, hogy már-már kacagás ingerelte s meleg lélegzettel sóhajtotta ki magából a délibábokat, mert túl sok volt neki… Ugyanekkor – hogyismondjam – az égen kifutott a tej. A Nap túlságosan aláfűtött a fehér felhőknek – duzzadtak-puffadtak, aztán kibuggyant belőlük a lé s a kozmás villámok ott repkedtek az össze-visszaázott, tönkrevert perecek felett. Egy polypszerű gomoly maradt emberünk tálcáján s mintha e polypnak kifolyt szemei pörögnének alá, úgy csöpögtek le az ázott tészta közül az esőcseppek.
S ugyanekkor egy vak is feltünt a tájon, szájában kormos fuvolával. Azt hitte szegény, hogy egy nagy ház-udvar közepén áll s annak fujja nótáit, pedig nem volt körülötte más mint a beépítetlen telkek sáros dunyhája és a mi elázott perecesünk.
Ez a magányos fuvolaszó még sokáig visszhangzott a vörös emberben. Sőt amikor már odakerült szegény feje, hogy az egyik ágra felhurkolta magát – s amikor ez a hurok már annyira szorította a gégéjét, hogy nem igen ihatott vele többé vizet – e különös, félhomályú állapotban, midőn búcsúképen, ijedelemből is felnyitotta a szemét –, a vak fuvolást látta, nagy, üres telek közepén; csontos ujjaival – szinte perecesünk utolsó lihegéseiből billegetve ki sikongó nótáját fekete hangszerén.
És most történt vele a második csoda: az ósdi madzag, mit fehérneműjéből húzott ki életet oltó célból – e madzag nem szakadt le alatta, hanem komolyan és kötelességtudón egyre szorosabbra húzódott a nyakán – mintha valaki bíztatta volna – szorítsd csak, szorítsd… A lába ide s oda kalimpált. Mintha ezzel rúgta volna magát mind feljebb s feljebb ama sugárözön felé, ahol elvakul a földi élet, a kín és csak a másik életünk kezd látni.
Aztán meghalt. Csillagok őrizték őt és néhány madár. Már messze járhatott a földtől, amikor az éjszaka csavargói ráakadtak. Egy kóbor kutya volt az első – sárosan és csillogó szemmel megnézte a padra tett ázott pereceket, kivett a tálcából szerényen s üldözötten egyet, majd hűséges szemeivel feltekintett az akasztott emberre, s elügetett az éjszakába. Aztán arra ment egy vak, nyakába akasztott harmonikával, de ez elhaladt a terített asztal mellett, noha éhes volt. Ám később egy halvány, nyurga legény vetődött erre – s teletömte nagy zsebeit az ázott pereccel. Majd keresztet vetett a halott felé – s lábhegyen – mintha csak aludna az, aki nincs – elnyelette magát az éji sűrűséggel.
Reggelre nem maradt perec – remegő kezek, tolvajló tenyerek, éjféli ujjak meglakomázták a halotti tort, mert sok vándor van az éjben. S aztán – mint fáradt gyertyáról az utolsó csöpp – leszakadt a földre a pereces ember.
