TÖRÖK SOPHIE: BÜNTETÉS
TÖRÖK SOPHIE: BÜNTETÉS
Drága rossz kis Ildikómnak
Láttatok-e már reszkető gyenge szivet
mely sziklák zordon keménységét szinleli?
Kezecskéit összekulcsolta előttem, s édes
szemeit, mint fájdalmas barokk Mária
emelte könnyes könyörgéssel reám.
Sziklát lágyitott volna e rémült
s a végső jóságban mégis rendületlen
bizó tekintet – de pillám se rezzent,
kissé megmerevitettem állkapcsomat
hogy lazuljanak a mellemben szorongó
sirás görcsei. Szemeimbe kapaszkodott, kergetett
vad tapadó tekintetével, de szemeim közömbösen
szálltak el fölötte. Futott utánam szobáról
szobára, csupa segitő buzgalom, riadt
kis állat, kapkodott kezeimhez, melyeknek
erős jóságában kételkedni még nem mert.
De kezeim nehezek voltak s élettelen
hagyták kicsuszni ujjait, óh szörnyü kezeim!
nem szoritották védelmezőn magukba
e menekülve kapaszkodó kis tenyereket.
Ekkor megcsapta a magány rémülete,
sikoltozni kezdett – de rideg szavaimtól
megfélemlitve összecsuklott. Szelidre törve
küzdött tovább százféle uton szivem felé,
utolsó kísérlet: karjaival nyakamba kulcsolódni,
hol ösztönei oly boldog melegre emlékeztek…
Simulni, örökre szóló igérettel, sok kicsi
könnyes csókkal megtörni a gonosz varázst:
szeress! bocsáss meg! – mindhiába!
a büntetés, mint részvétlen gép megindult
kiszabott utain. Hideg arcomban nincs bocsánat,
– ezt ki kell állnod! – mondom könyörtelen
mint a sors. Mind szükebb már a kör körüle
az idő közeleg, imára összetett kezét
magasba nyujtva könyörög felém, felnyulva
crescendóban, mint primitiv tragikus szinész.
De szemeiben már egészen kicsi a remény
s mind nagyobbra növekszik a fekete félelem.
– Akkor legalább puszilj meg! – sikoltja
utolsó reménnyel nyujtózik felém lábujjain.
De megvetően elfordulok – rossz gyermeket
nem csókol senki! Dermedten néz,
már nem harcol, hirtelen adja meg magát,
mint akiben elapadt a remény,
mint aki hasztalan harcban leszámolt
s ereje a végzet erején megtörött.
Feje lecsügged, könnymarta kicsi arca
alázatos, a bucsucsók reményt is feladta,
látszik leejtett vállain, szeretet nélkül
egyedül maradt a világon! Hideg arcok közt,
nehéz magánnyal kis szivében igy indul
félelmes börtönébe a sötét szoba felé…
Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén
járatva óvatos ajkam lehelletét.
Békésen aludt, arcán a feloldó anyacsókkal.
A sors igazságos és kemény irgalomtalan –
ennyi tapasztalatot vésett agyába e nap.
Hetyke kis agy! meddig őrzi? Egy napig?
Kettőig? szilaj kis ördöglelke meddig
hajlandó tartogatni a sötét emlékeket?
Balga felnőtt, én nem felejtek, csupa seb rajtam
könyörgő tekintete! Hogy feledhetném szivtépő
szavait? könnyes igéretét? a céltalan
menekülés naiv rémületét? Istenem! irgalmatlan
kegyetlen Istenem! talán te is igy szédülsz
és inogsz és szived fájdalommal facsarodik,
mig keményen, s hideg akarattal
bünteted bünös gyermekeidet…
mely sziklák zordon keménységét szinleli?
Kezecskéit összekulcsolta előttem, s édes
szemeit, mint fájdalmas barokk Mária
emelte könnyes könyörgéssel reám.
Sziklát lágyitott volna e rémült
s a végső jóságban mégis rendületlen
bizó tekintet – de pillám se rezzent,
kissé megmerevitettem állkapcsomat
hogy lazuljanak a mellemben szorongó
sirás görcsei. Szemeimbe kapaszkodott, kergetett
vad tapadó tekintetével, de szemeim közömbösen
szálltak el fölötte. Futott utánam szobáról
szobára, csupa segitő buzgalom, riadt
kis állat, kapkodott kezeimhez, melyeknek
erős jóságában kételkedni még nem mert.
De kezeim nehezek voltak s élettelen
hagyták kicsuszni ujjait, óh szörnyü kezeim!
nem szoritották védelmezőn magukba
e menekülve kapaszkodó kis tenyereket.
Ekkor megcsapta a magány rémülete,
sikoltozni kezdett – de rideg szavaimtól
megfélemlitve összecsuklott. Szelidre törve
küzdött tovább százféle uton szivem felé,
utolsó kísérlet: karjaival nyakamba kulcsolódni,
hol ösztönei oly boldog melegre emlékeztek…
Simulni, örökre szóló igérettel, sok kicsi
könnyes csókkal megtörni a gonosz varázst:
szeress! bocsáss meg! – mindhiába!
a büntetés, mint részvétlen gép megindult
kiszabott utain. Hideg arcomban nincs bocsánat,
– ezt ki kell állnod! – mondom könyörtelen
mint a sors. Mind szükebb már a kör körüle
az idő közeleg, imára összetett kezét
magasba nyujtva könyörög felém, felnyulva
crescendóban, mint primitiv tragikus szinész.
De szemeiben már egészen kicsi a remény
s mind nagyobbra növekszik a fekete félelem.
– Akkor legalább puszilj meg! – sikoltja
utolsó reménnyel nyujtózik felém lábujjain.
De megvetően elfordulok – rossz gyermeket
nem csókol senki! Dermedten néz,
már nem harcol, hirtelen adja meg magát,
mint akiben elapadt a remény,
mint aki hasztalan harcban leszámolt
s ereje a végzet erején megtörött.
Feje lecsügged, könnymarta kicsi arca
alázatos, a bucsucsók reményt is feladta,
látszik leejtett vállain, szeretet nélkül
egyedül maradt a világon! Hideg arcok közt,
nehéz magánnyal kis szivében igy indul
félelmes börtönébe a sötét szoba felé…
Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén
járatva óvatos ajkam lehelletét.
Békésen aludt, arcán a feloldó anyacsókkal.
A sors igazságos és kemény irgalomtalan –
ennyi tapasztalatot vésett agyába e nap.
Hetyke kis agy! meddig őrzi? Egy napig?
Kettőig? szilaj kis ördöglelke meddig
hajlandó tartogatni a sötét emlékeket?
Balga felnőtt, én nem felejtek, csupa seb rajtam
könyörgő tekintete! Hogy feledhetném szivtépő
szavait? könnyes igéretét? a céltalan
menekülés naiv rémületét? Istenem! irgalmatlan
kegyetlen Istenem! talán te is igy szédülsz
és inogsz és szived fájdalommal facsarodik,
mig keményen, s hideg akarattal
bünteted bünös gyermekeidet…
