Jékely Zoltán: Olympio siralma
Jékely Zoltán: Olympio siralma
Szegény fiú! nézd, milyen vézna, sápadt,
ahogy a havas fa tövében áll.
Szinte kiált belőle a halál,
hajában hó s a szeme könnybe lábadt.
ahogy a havas fa tövében áll.
Szinte kiált belőle a halál,
hajában hó s a szeme könnybe lábadt.
Mint valami nehéz ősrégi dárdát,
úgy tartja most maga előtt a sít.
Igy állja a halálos téli vártát
s mellébe emlékek kése szakít:
úgy tartja most maga előtt a sít.
Igy állja a halálos téli vártát
s mellébe emlékek kése szakít:
«Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze
az akkor bronzlevelű tölgy alatt:
felettünk viháncoló madarak
zörögtek a homályban kergetőzve.
az akkor bronzlevelű tölgy alatt:
felettünk viháncoló madarak
zörögtek a homályban kergetőzve.
Hajába szőke levélcsillagok,
ölébe gyenge vallomások hulltak;
hajamban most hókorona ragyog
s végtelenbe csalnak a havas utak.
ölébe gyenge vallomások hulltak;
hajamban most hókorona ragyog
s végtelenbe csalnak a havas utak.
Akkor a bokrok langyos alja hívott
s már azt hittem, a testét most elérem;
de őt tiltotta a konok szemérem,
csak ajka vad, tüzes korongja szívott.
s már azt hittem, a testét most elérem;
de őt tiltotta a konok szemérem,
csak ajka vad, tüzes korongja szívott.
Csak őgyelegtünk a nagy tarkaságban
– boldogtalan boldog szerelmesek –
ahol a fasor már halálraváltan
pelyhetöntő semmiségbe mered.
– boldogtalan boldog szerelmesek –
ahol a fasor már halálraváltan
pelyhetöntő semmiségbe mered.
Hogy fogjuk egykor szánni-bánni ezt!
Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll
a féltékeny iszony, ha a halál:
igazi szeretőnk velünk kikezd.
Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll
a féltékeny iszony, ha a halál:
igazi szeretőnk velünk kikezd.
Húsz év talán, s mint hulla levelek,
lekoppadnak rólunk a szenvedélyek
s kis életünk borzadozva mered
az ordas égbe elején a télnek.
lekoppadnak rólunk a szenvedélyek
s kis életünk borzadozva mered
az ordas égbe elején a télnek.
