I. Szemlér Ferenc: Ősz
sötét szél fúj a távol
tarhomloku hegyekről.
Testvérek ablakából
fogyó kanócok fénye
világít vert utakra
s szegények néznek bambán
a bundás dús urakra.
bár asszonyomnak méhe
új léttől duzzadoz már.
A terhes tél elébe
riadt szívvel igyekszünk
ketten az őszi sárban
s ijedten jut eszünkbe:
hogyan megyünk majd hárman?
ki gyermeket akar ma!…
És mégis jó e bűn
s a félelemnek karma
oly jólesőn hasítja
testednek lágy szövetjét,
amelybe mély hatalmak
most gyermekünk szövették.
én félek, mert alig van
mit ennünk s hátha ennyi
sem lesz, ha létre villan
az új fény, melyre szörnyű
szelek készülnek fújni…
vajjon lesz barlang, melybe
el bírjunk véle bújni?…
s üres kamrám és pincém,
ó van-e ily szegény és
ily nyomorult még mint én?!
azt várom, aki lelkem
megőrzi az időnek
s ha jön, tüzet se bírok
rakni melegedőnek.