Palotai Boris: Manikürös leány
Palotai Boris: Manikürös leány
Feldúlt április esőszaga kiverte
az uccára, ott kezébe fogta a
ragadós kis rügyeket, arcához nyomta
mint egy csecsemő meleg testét…
majd visszament a műhelybe,
görnyedt háttal előre dűlt
s míg felemelte a szappanhabtól
nedves ujjakat, virágok harmatát
érezte bőrén… a körömlakk émelygős szagától
szorongó rosszullét marta a torkát… igy birkózhatnak
ízek és szagok ájult verekedésben
ha új élet magva bomlik a szív alatt,
ily öklöndözőn édes az érés fájdalma.
Leszoritotta szemét, holdak cikkáztak előtte,
piros égen himbálták magukat – –
fel akart ugrani hogy elérje őket,
de akkor vette észre hogy orra alatt
motoznak, s oda vannak nőve tiz
karcsu körömhöz.
Felnyögött, mintha valaki becsapta
volna, rémülten kapta el fejét:
menekülni, amíg nem késő,
mig nem tekergőzik rá a két
idegen láb az asztal sunyi sötétjében,
mig nem borul rá a hennagőztől
forró levegő…
mig nem nyomják le keritő ízek és színek,
fel kell állni, ki kell surranni,
borzongó térdét kitépni innen
ahol csupán a lábak érnek össze…
el, el elfutni,
odatartani rúzsos, vérszegény
száját a szélnek,
hogy cserepesre fújja, dagadtra,
hogy lejöjjön az uriság hazúg maszatja róla,
– és megint úgy csengjen bongjon
megtalált gyereklelke
mint köténye zsebében a borravaló.
az uccára, ott kezébe fogta a
ragadós kis rügyeket, arcához nyomta
mint egy csecsemő meleg testét…
majd visszament a műhelybe,
görnyedt háttal előre dűlt
s míg felemelte a szappanhabtól
nedves ujjakat, virágok harmatát
érezte bőrén… a körömlakk émelygős szagától
szorongó rosszullét marta a torkát… igy birkózhatnak
ízek és szagok ájult verekedésben
ha új élet magva bomlik a szív alatt,
ily öklöndözőn édes az érés fájdalma.
Leszoritotta szemét, holdak cikkáztak előtte,
piros égen himbálták magukat – –
fel akart ugrani hogy elérje őket,
de akkor vette észre hogy orra alatt
motoznak, s oda vannak nőve tiz
karcsu körömhöz.
Felnyögött, mintha valaki becsapta
volna, rémülten kapta el fejét:
menekülni, amíg nem késő,
mig nem tekergőzik rá a két
idegen láb az asztal sunyi sötétjében,
mig nem borul rá a hennagőztől
forró levegő…
mig nem nyomják le keritő ízek és színek,
fel kell állni, ki kell surranni,
borzongó térdét kitépni innen
ahol csupán a lábak érnek össze…
el, el elfutni,
odatartani rúzsos, vérszegény
száját a szélnek,
hogy cserepesre fújja, dagadtra,
hogy lejöjjön az uriság hazúg maszatja róla,
– és megint úgy csengjen bongjon
megtalált gyereklelke
mint köténye zsebében a borravaló.
