Déry Tibor: Tükör
Déry Tibor: Tükör
A szomszéd szobában Lojzi néni már aludt, a fiatal lány a konyhában vetkőzött le, nehogy mocorgásával felköltse. A mennyezet közepéről egy csupasz villanykörte lógott le zsinóron s gyenge tizenhatos fényt árasztott szét a meszelt falak között. A sarokban mosdó állt, fölötte tükör, amelyben a fiatal lány minden este és reggel kíváncsian megnézte magát, ha levetkőzött; gyakran percekig elálldogált előtte s mint aki egy életre szóló fontos ismeretséget köt, elmerült komoly tekintettel s minden figyelmét megfeszítve szembenézett testével és megvizsgálta. Bármilyen meghitt volt is számára ez a meztelen s minden porcikájában átélt lánytest, mindig megszeppent, ha megpillantotta a tükörben; az volt az érzése, hogy a kép eltér emlékétől, hogy – bár alig észrevehetően – megváltozott reggel vagy előtte való este óta s hogy a rátapadt idegen elemet, a meztelenséget, – amelyet a test, mint egy új ruhát húzott magára – szemével, eszével, idegeivel meg kell emésztenie és áthasonítania, hogy újra azonosnak érezhesse önmagával. Amíg ez a szelíd és erőszakos folyamat be nem fejeződött – annyi ideig tartott, amennyi idő alatt az ember szájába vesz és megismer egy ételt – a fiatal lány arcát könnyű pír borította el: a tükörből egy idegen meztelen nő nézte őt, aki ugyancsak meztelen volt. Ez az idegen fiatal nő tetszett neki (ezért is szégyelte magát) s bár mindig meztelen volt, pucérsága minden egyes alkalommal úgy hatott, mint egy új ruha, úgyhogy nemcsak hogy Ciszre nem hasonlított soha, de önmagára sem s kétszer kellett megismerni, hogy végül megnevezze magát. A villanylámpa olajos fényében nyugodtan állt és szembenézett Cisszel: kezével mint egy feszes almát, alátámasztotta egyik csillogó mellét, míg másik kezét, belülről, a tükör lapjának támasztotta s kissé előre hajolt. Válla libabőrös volt, látszott hogy fázott. Bár ezúttal csak derékig volt ruhátlan, – a derékon alul egy kék szoknya sötétlett s fölötte a lehúzott s ráfordított rózsaszínű ing – megint idegennek hatott; dereka a szokottnál karcsubban nőtt ki az omló ruhanemű közül s melle valamivel nagyobbnak látszott, mint reggel. A fiatal lány elpirult. A szoknyát s a rózsaszínű inget, amely csipőjét körülvette, rögtön sajátjának ismerte fel a tükörben s különös érzést keltett benne, hogy az ismerős ruhát idegen test hordja; mutatóujjával szórakozottan megfogta s meglebbentette a lelógó ingvállat. Hisz ez az én ingem, gondolta. Az én mellem, tette hozzá kérdőn s elmosolyodott. (Az én testem? tehát a testem nem azonos velem, én csak tulajdonosa vagyok? Van arcom, szemem, két szép mellem. Ki ez az én, aki tulajdonának érez egy emberi testet?) Az ingváll szalagja lassan hintázott a ferdén előrehajló derék alatt. A fiatal lány, aki jobb kezének öblös, gyengéd mozdulatával még mindig alátámasztotta harcias kis mellét, felemelte bal kezét s kinyújtott mutatóujjal megcírogatta magát. Ez az én mellem, gondolta, s elkezdett nevetni. Mit lehet vele kezdeni? Szemben a tükörben a fiatal nő már elvesztette önállóságát s egy ismeretterjesztő s hasznos optikai folyamattá alakult (mint egy szép szobor, amely az archeológus kezében tudományos adattárrá válik). A konyha hirtelen csendesebb s üresebb lett. Az eső kemény cseppekkel kopogott az ablakon. Hideg van, gondolta a fiatal lány s kíváncsian nézte, hogy apró sötétbarna mellbimbója mint keményedik meg szemmelláthatóan a hidegben s merészen s követelőzően elkezd remegni, mint márciusban egy gyümölcsfa rügye. – Maradj békén! – mondta s újra elnevette magát. – Az én mellem vagy, fogadj szót… Úgy látszik, mégsem az enyém, gondolta később, mert különben szót fogadna! Elkomolyodott s figyelmes arccal közelebb hajolt a tükörhöz. (Az én testem, de ki az az «én», akié a test? Két fél vagyok? Ha igen, akkor tulajdonosa, de tulajdona is vagyok testemnek? Cisz még szűz volt s nem ismerte a szerelemnek azt a percét, amelyben nem csak harmadikkal, de önmagunkkal is egyesülünk, amelyben az «én» s tulajdona a test, azonosul s a dualizmus feloldódik. Olykor, ha nagyon éhes vagy szomjas volt és egy pohár málnaszörpöt ivott például, fiatal ösztönei a kielégülés szenvedélyében oly kiegyensúlyozott, öntudatlan állapotot teremtettek egy percre lényében, amely hasonlított a szerelmi elfelejtkezés percéhez.) – Csitt! – mondta hangosan, és haragosan, de hízelkedő mozdulattal megcírogatta mellét – az történik, amit én akarok! – A villanykörte fénye hátára esett, amelynek bőre így valamivel világosabban csillogott, mint a kebleké s a csendesen gömbölyödő hasé; ezeknek fénye lefogottabb volt, mintha önmagukból fejlesztenék, mint a gyöngyház, s rögtön el is fogyasztanák, mint a bársony; a két mell alatt egy-egy keskeny szalag futott árnyékból s mondhatatlanul puhává, érzékennyé s meggyőzővé tette a testnek ezt a titkos hajlatát. A fiatal lány még közelebb hajolt a tükörhöz s figyelmesen megvizsgált jobb vállán egy apró szemölcsöt, amelyet titkos kis teherként élete végéig cipelnie kell; úgy tünt neki, mintha a szemölcs az utóbbi napokban megnőtt volna. Egy csúf boszorkány lesz belőlem idővel, gondolta, ha ez a szemölcs tovább fog nőni! Behunyta szemét s két tenyerével végigsimítva derekán, a padlóra sodorta a szoknyát és a fehérneműket. Minthogy a tükör magasan lógott s csak csipőjéig mutatott, fel kellett állnia a székre. Egy szfinksz állt vele szemben, amelynek neve deréktől fölfelé Cisz, lefelé az Ismeretlenség volt. A fiatal lány újra elpirult. Testének ez a része fehérebb, változatosabb s érdekesebb volt s mint egy táj, amelyet az ember egy lassan kanyargó ösvényről fokozatosan felismer, de teljes egészében csak az útnak egy bizonyos pontjáról lát be – egy pontról, amelyen a rendetlenül heverő tagok és völgyek egyszerre felfedik szép kapcsolataikat s értelmes és megnyugtató rendbe állnak – a fiatal lánytest most megmutatta megoldását. Ha egy pillanattal előbb dereka túlkarcsunak s két kerek melle túlságosan önállónak látszott, most – amikor a tájat a maga egészében lehetett belátni – a csipő alatt a két elégedett s merész domb helyreállította az egyensúlyt (mint a szerelem kórusa s antikórusa felelgettek egymásnak) s az ágyék kis árnyéka a maga festői valőrjével bizalmasan s érzékenyen összefoglalta az ellentéteket s exodoszként megfelelt minden kérdésre. A tükörből azonban egy dupla lény nézett szembe a fiatal lánnyal: két szemmel egy már ismerős felsőtest s alatta, idegenül s szemérmetlenül, egyetlen szemmel egy ismeretlen nő alsóteste (amely nyilván az előbbi idegen nőhöz tartozott, de kezdetben felismerhetetlen volt). Néhány pillanatig tartott, míg a két torzó egymáshoz szokott s a megbékülő tekintet bevonta őket egyszínű érzékeny zománcával: a konyha levegőjében azonban a folytonos metamorfozisok után, amelyek oly gyorsan követték egymást, mint áprilisban az árnyék és a napsütés, villanyos nyugtalanság keletkezett és a bútorok körvonalain apró fények kezdtek el rezegni. Milyen szép vagyok, gondolta a fiatal lány hitetlenül s elmosolyodott. Mutatóujja hegyét derekára illesztette s egy habozó gyöngéd vonalat húzott le combja felé, mintha össze akarná kötni vele testének két felét, amelyek képzeletében még nem szoktak össze; az ujj nyomán azonban a bőr egyféleképp meleg és síma volt s egyformán ismerős vagy ismeretlen. A simogató ujj hirtelen megállt, mert olyan idegen tapíntású anyaghoz ért, amely rokon volt azzal, amelyen a fiatal lány szeme véletlenül ugyanakkor megakadt: egy tollseprüt pillantott meg a tükörben, amely szokatlan helyen, a mosdó mellett a falnak volt támasztva. A fiatal lány azonnal visszahúzta kezét. A síma és feszes bőr után úgy hatott ez az új érzés az ujj hegyén, mint a nyelven egy korty tej után egy égetően fűszeres falat s az ijedtségnek ugyanazt a reflexszerű mozdulatát váltotta ki. Hideg van, gondolta Cisz s megrázkódott, le kellene feküdni! A tollseprü, amelyet eddig észre sem vett s amely hosszú nyelével most tolakodó helyet foglalt el a tükörben, egyre jobban idegesítette; kinyujtotta érte karját, de minthogy csak ujja hegyével tudta elérni, bosszús mozdulattal feldöntötte. Így nem látszott a tükörben. Hála Istennek, hogy nekem nem vágták le a lábamat, gondolta a fiatal lány, s oly túláradó öröm fogta el szívét, hogy leguggolt s mohón megcsókolta térdét. Fejét lehajtva s ajkát térdére szorítva, néhány pillanatig mozdulatlanul guggolt így a tükör előtt, mint a tünődés csillogó márványszobra; sötét haja előrehullott s összefonódott a szemben guggoló tükörkép hajával. A konyha praktikus falai között még jóval azután is, hogy a szobába ment s lefeküdt, megmaradt a levegőben testének láthatatlan emléke. Az éjszaka folyamán a fiatal lány álmában többször boldogan elnevette magát.
