Erényi Gusztáv: Az új német irodalom problémái
Erényi Gusztáv: Az új német irodalom problémái
Múlt év decemberében a Neue Rundschau, a haladó német irodalmi törekvéseknek ez a közel félszázadon át volt vezető orgánuma, külön számban parentálta el a liptói származású S. Fischert, a nagy német kiadót, akinek vállalkozásában ez a nívós, testes folyóirat mindvégig megjelent. Volt ebben a búcsúban, amelyhez megható sorokkal a német irodalomnak röviddel ezelőtt még általánosan elismert vezérei csatlakoztak, valami szimbólikus temetési harangzúgás, nemcsak egy érdemes öreg ember, hanem egy tovatűnő kor felett is. A megértő olvasó valahogyan úgy érezte, mintha a Neue Rundschau, amely Arno Holz, Max Halbe, Gerhart Hauptmann jegyében indult és később magához vonzotta a Mannokat, Hofmannsthalt, Wassermannt, Zweiget és Werfelt – mindvégig erős érzületi válaszfallal határolva el magától a Zobeltitzeket, Bloemeket, Stratzokat és Rudolf Herzogokat – nem csupán alapítóját, hanem sajátmagát is bucsúztatná.
Külsejében a Neue Rundschau még mindig a régi és részben megmaradtak régi munkatársai is. De mégis kizökkent központi helyzetéből, nem szócsöve többé egy életerős irodalmi áramlatnak. Régi szerkesztője, Rudolf Kayser, az új rezsim megalakulásakor csendesen eltűnt helyéről és csak mostanában jelentkezett újra nagyszabású Kant-életrajzával. A lap hasábjain pedig Flake és Loerke finom csipkézetű prózája mellett ott találjuk mutatónak az új költői irány néhány szószólóját, mint Anachert, a föld eredő erőinek ezt a kissé proklamatórikus ízű lírikusát, és laptöltő szurrogátumként korszerű francia, angol és amerikai írók esszéit.
A Neue Rundschau esete nem egyedülálló. Irányok erőszakos eltolódása és szétesése, mondvacsinált kinyilatkoztatások, köteles alkalmazkodás mindenfelé! A politika kardsújtásával két mereven ellentétes pártra hasítja az irodalmi frontot: az engedelmesek és a lázadók, a befogadottak és a kitagadottak, a határon inneniek és a határon túliak pártjára. Önkéntes vagy kényszerű emigrációra és nagyrészt idegennyelvű közönségre szorul az írók zöme, akik tegnap még a németországi szellemi élet elitjéhez tartoztak. Néhány amszterdami, prágai és bécsi kiadó magára vállalta a sisyphusi feladatot, hogy ezt az óriás, tarka emigránshadat éhenveszni ne hagyja. Pedig van egy irodalmi ideál a nemzeties szemlélet szintjéről is, amely iránt a ma uralkodó áramlatnak látszólag semmi érzéke sincsen: a széles horizont, az egy pontban összefutó sokféleség ideálja. Bármennyire igazodik is a napi politika mindent lehengerlő jelszavak után, egy nemzet költészete ott válik a külföldi szemlélő számára élvezhetővé és meggyőzővé, ahol az ellentétes irányok zavartalanul folyhatnak egybe szivárványos felületté. Ez a szemlélet német vonatkozásban még ma is továbbfűzi a láncot a kozmikus, éterikus Georgétól a vaskosan szarkasztikus Ringelnatzig, vagy Zahntól, az ildomosan idillikus svájci írótól a berlinieskedő, irónikusan világjavító Döblinig.
Már nem a nemzeti szocializmus győzelme felett érzett első mámor, hanem az elvi leszűrődés dokumentuma az a hatvanoldalas brosúra, melyet ez év elején bocsájtott közre H. Langenbucher Nationalsozialistische Dichtung címen. Világos programmja ugyan nincsen, mégis keresztmetszetét adja egy esztétikai felfogásnak, amely a művészet érvényesülését határozott politikai, etikai és vérmérsékletbeli előfeltételekhez köti. «Vajjon annyira kishitűek lennének-e» – kérdi mindjárt könyve elején –, «hogy feltehetnők a hitleri Németországról, hogy az megtűr olyan művészetet, amely nem népi gyökerekből táplálkozik és amely eléggé vakmerő ahhoz, hogy ne vállaljon közösséget a nép egészének sorsával?»
Könyvének egy más helyén úgy definiálja a nemzeti szocialista költészetet, hogy az «a heroikus felfogás szellemének egyesülését jelenti a művészet örök törvényeivel». Ezután megszólaltatja Göbbelst, Göringet és Johstot, az új német drámai világszemléletnek ezt az atyamesterét, hogy elejtett szólásaikból mozaikszerűen rakja össze az új német esztétikai hitvallás alaptörvényeit. Majd felsorakoztatja közel száz nagyrészt ismeretlen költő nevét, aki a most uralkodó felfogás szerint epikai, drámai és lírai téren vezet. Néhány régóta ismert tagja ennek az együttesnek, mint Walter Bloem vagy Lulu von Strauss und Torney, most erősen emelkedett jelentőségében. Jellegzetes, hogy az elismerőleg felsorolt regényeknek nagyobbik fele a hitlerista mozgalom győzelmével foglalkozik. Külön kiemeli a szerző Salburg grófnő «faji és valóságbeli» regényét (Tatsachen- und Rassenroman), amelynek Az áriai napja a címe és amelyben a szerző szembesíti egymással Fritsch Tivadart, a német faji elmélet egyik vezéralakját, és Trebitsch Arturt, a zsidóból német fajvédővé vedlett regényírót. Langenbucher e szembesítéshez azt a megjegyzést fűzi, hogy «itt nyilvánvalóan két világ ütközik össze, amely sohasem találkozhatik, mert nem szabad találkoznia.»
Mi történt, kérdezzük önkéntelenül, hogy ilyen művészeti normák egy hatvanmilliós nép széles rétegeiben tartósan gyökeret verhettek?
A változást nem szabad egyoldaluan politikai mértékkel mérnünk. Megvannak a kultúrtörténeti, sőt az esztétikai alapjai is, és a különböző szférák szorosan egymásba kapcsolódnak. Már vagy két évvel a nemzeti szocializmus uralomra jutása előtt jelent meg Forst de Battagliának, a Bécsben élő történésznek és kritikusnak Der Kampf mit dem Drachen c. elmefuttatása, – kemény leszámolás a költészetbe férkőző zsurnalisztikai irányzattal és a «divatosok» és «ünnepeltek» egész hadával. Forst de Battaglia ítélkezésében megtaláljuk a mindenkitől független individualistának és a korabeli ízléssel következetesen szembeszálló különc outsidernek minden jellegzetes tulajdonságát, szinte megdöbbentően nagy bibliográfikus tudással és olvasottsággal párosítva. Csípős, zsörtölődő és kissé fennhéjázó kritikája Börnére emlékeztet és az újabbak közül talán némileg Max Nordaura is, erre a pesti gettó-környezetből kinőtt orvos-zsurnalisztára, aki a sebész bonckésével és a pamflétista csattanó pointirozásával ment neki Richard Wagnertől a fin de siécle költészetéig minden «modern kórtünet»-nek, felszínes, kimondottan antiesztéta, de mégsem nívótlan nézőszögből. Forst de Battagliából sem beszél a született műértő, akit éppen az ellentétek és szertelenségek higgadt egymásmelléállítása, a tout comprendre síkjára helyezkedés tesz azzá. És ha pálcát tör Emil Ludwig és biográfus regényíró-társai felett, ha nem kíméli a sokkal decensebb eszközökkel dolgozó Stefan Zweiget sem, ha bősz attakot indít Heinrich Mann hol erótikus, hol politikus célzatú regényei ellen, ha lesújtó véleményt mond a Remarque- és Glaeser-féle háborús irodalomról és sommásan intézi el a weimari Németország drámairodalmát Werfeltől Tollerig, és ha viszont másfelől ráeszmél Blunck és számos más újkeletű nagyság ízére, – lehetetlen észre nem vennünk azt a hidat, amely az ilyen szemlélettől az akkoriban még csak szunnyadó hitlerista esztéticizmus felé vezet. Pedig Forst de Battagliából hiányzik az új német vezetők minden jelszavas, kollektív célok felé törő fanatizmusa, sőt van a gondolkozásában valami liberalisztikus, minden tömegideológiával szembehelyezkedő rugalmasság, amely mindvégig távoltartja a hitlerista eszmekörtől.
Talán más oldalról is kimutathatnók, hogy ami ma a nemzeti szocializmus irodalmának tűnik fel, eredetében nem mindig és nem csupán az. Moeller van den Bruck, akinek alakjához a nemzeti szocialisták a posztumusz gyermek rajongó tiszteletével tekintenek fel (sokat említett főműve, a Harmadik birodalom, 1923-ban íródott és szerzője két évvel később halt meg), irodalmi pályafutását még a háború előtt egy Die italienische Schönheit című nagyszabású műtörténeti alkotással kezdte, amely olaszországi úti élmények nyomán valamilyen Goethe Italienische Reise-jéhez fogható világképben akar konkludálni. És Moeller van den Bruck belső lényében esztéta maradt mindvégig, akkor is, amikor sokat magasztalt és sokat ócsárolt Drittes Reich-jével látszólag a szélső politika vizeibe evezett át.
Az eszmék, amik itt a német hatalmi összeomlás felett érzett keserűség nacionalista mezében kifejezésre jutnak, nem is kimondottan politikaiak. Fajelméletről, északi vagy ősgermán kultúrideálokról még nem esik szó. Ha a szerző ellenséges támadásai tüzébe veszi a «forradalom», «liberalizmus» és «szocializmus» jelszavait, nem annyira belső pártok és csoportok ellen hadakozik, mint inkább erős válaszfalat emel a «németes» és a «nyugatias» kultúra közé és felszabadító hadjáratot indít az ellen a franciáskodó «liberalista-humanista-civilizációs» beáramlás ellen, amelytől a németség nagy rétegei nemcsak nagyhatalmi presztízsüket, hanem kultúrális egyedülvalóságukat is féltik.
Éppenséggel nem új hang ez. Találkozunk már vele az európeista, Nobel-díjas Thomas Mann egy félig feledésbe merült művében, a Betrachtungen eines Unpolitischen c. hatszázoldalas tanulmányban. Ez a könyv a háború utolsó évében íródott és Romain Rollanddal pereskedik, aki akkortájt a humanizmus és a nyugati civilizáció nevében igen hevesen kelt ki a németségnek hadviselésben és szellemiségben egyaránt megnyilvánuló «külön módszerei» ellen. Válaszul Thomas Mann szinte rikítóan élénk színekkel festi meg a gall pózoló, ügyvédies, túlon-túl racionalista Zivilisationsliterat-jának típusát és élesen szembesíti egymással a «kultúra» és a «civilizáció» eszményeit, mint ezt csaknem ugyanabban az időben Max Weber és Oswald Spengler is megtette.
A mondvacsinált ellentét mögött ott lappang Németország és Európa ellentéte, amely érdemén és értelmén túl kiéleződött azáltal, hogy a német szellemiség magát többé-kevésbé öntudatosan a «kultúrális front»-tal azonosítja, nem számolva azzal, hogy ebbe a definicióba, mint univerzális tartályba, kényelmesen beilleszthető az intellektualizmus elvetése, a faji és heróikus életelv dicsőítése és mindaz, ami a mai német közfelfogás alfája és ómegája. Thomas Mann akkor még ehhez a «kultúrális» különfronthoz húzott, amely élesen ütközik költői egyéniségének kozmikus, kozmopolita vonásaival. Későbbi nyilatkozataiban az új alkotmány frontjához csatlakozott ugyan, de mégsem vetkőzött ki teljesen a német szellemiség emberét annyira jellemző polaritásból, a kozmopolitizmus és a német szellemi különállás konfliktusából, amely csak úgy válik annyira-amennyire elviselhetővé, ha a költő a napi politika harcaitól tisztességgel távolmarad.
Ennek az elkülönülésnek lehetősége, amelynek Weimar virágkorát köszönheti és amely még az államminiszter Goethének is áldásosan biztosítja teljes szellemi szabadságát és szuverénitását, a gondolkodás (Denken) és az irányítás (Lenken) embereinek ez a kétrétű elhelyezkedése, a ma számára elérhetetlen ideállá vált, sőt, ami – tekintve a német szellemiség apolitikus voltát – még sokkal rosszabb ennél, megszűnt ideálnak lenni. A szellem ma sem vezet ugyan (az összeomlás utáni években történtek ilyféle próbálkozások: irodalmárok, mint diplomaták, Gerhart Hauptmann birodalmi elnökké jelölésének terve, stb.), de vezettetik oly értelemben, hogy akarva-akaratlanul szolgájává kell válnia az uralkodó irányzatnak. Szöges ellentétben a weimari hagyományokkal az új Németország urai missziós szerepre utalják a költőt és kikényszerített esküvel az uralkodó nemzeti ideológia csatlósává avatják. A szabadon szárnyaló szellem tipikus gúzsbarakása ez. Fennen hirdetnek bizonyos kötelező eszmeiséget, amely egyedül képesíti a költőt arra, hogy a nagy nemzeti közösség részesévé váljék. De a beilleszkedés akárhányszor minden eszmeiség híján való keserű kényszer, a kenyérkereső megalkuvó világnézetbeli opportunizmusa.
Világszerte ismertek azok az eszmei sémák, amelyekkel a német művészeknek közösséget kell vállalniok, ha a céhben akarnak maradni. Idetartozik első sorban a heróikus életfelfogás dicsőítése, amellyel mesterségesen konfrontálják az intellektuális, a racionalista világszemléletet, mint a zilált, önmagával meghasonlott múlt gyászos szellemi csökevényét. Ide tartozik a felűlről megszabott esztétikai irányelvek feltétlen elismerése és harcos állásfoglalás minden defétista jelenséggel szemben. Ide tartozik továbbá az északi kultúra, a germán faj és a fajvédelem ideológiájának átvétele, a polgári és polgárias életmorál tagadása (nem a proletár társadalom, hanem a rendi tagolás szemszögéből) és a parasztság, a falu, a föld kultúrájának előtérbe helyezése a városi kultúra rovására, nem folklorista és pszichológikus, hanem főleg míthikus értelemben, olyannyira, hogy a pogány őskor és a rusztikális hangulatok apotheózisa ebben a költészetben szinte egybeolvad.
Általában erős túlfestés, a kinyilatkoztatás szünetlen gőgje, a neoromanticizmus egy sajátos faja, amely a középkor helyett a germán őskort favorizálja, jellemzi az új költészeti felfogást. A távolmúlt míthoszaiba visszaszálló romantika azonban valami korszerű monstruozitással párosul. Az ősiség fellengős kultusza és a legújabb technika serény felhasználása csakúgy találkoznak egy síkon, mint a wilhelminista művészi ízlés korában, amikor a császár karnagyi botja szinte a Nibelung-gyűrű vezérmotivumainak dallamára varázsolt elő beton- és páncélóriásokat. Amellett új vezető hatalomként jelenik meg a kollektivitás szelleme. Jellemző ezen a téren Johstnak, az új irány legünnepeltebb drámaírójának és dramaturgjának síkraszállása az antik szabadtéri színpadnak és kórusnak, mint a drámai tömegdinamika egyedül elképzelhető szerveinek, visszaállításáért. De ez a drámai kollektivitás kiadósan él a legmodernebb propaganda eszközeivel és fokozott szereplési kört juttat a filmnek is.
Talán a legkirívóbban áll előttünk a tegnap és a ma ízlésének ellentéte a két szomszédos kor egy-egy domináns képviselőjének, mint Thomas Mannak és H. F. Bluncknak szembesítésében.
Thomas Mannban – mint arra már utaltunk – vannak vonások, amik megállhatnák helyüket a mai Németországban is, míg Blunck neve nem csak az utolsó években vált ismertté. Pesten is már vagy egy évtizeddel ezelőtt feltünt a felolvasó asztalnál néhány monumentálisan ható novellájával. De Thomas Mann az új hatalmasok szemében mégis csak a régi, levitézlett, polgári Németország hírnöke, Blunck pedig magábaszállásából hirtelen központi helyzetbe került, a nemzeti szocializmus törekvéseinek legünnepeltebb reprezentánsává lett. Thomas Mann csakugyan a polgári kultúra ideáljának lelkes hirdetője. Hiszen Goethét is, akihez különösen stílus tekintetében annyi rokon szál fűzi és akivel abban is megegyezik, hogy – az Emerson–Babits-féle értékelés szerint – mindkettő elsősorban «író» és csak másodsorban «költő», két éve megjelent hatalmas tanulmányában mint a polgárias német ízlés vezető szellemét állítja elénk. Regényeinek legellentétesebb jellemei is, mint Settembrini, a nyugatias humanizmus, és Naphta, a katolikus egyetemlegesség hitvitázója, feltétlenül európaiak. Vannak szép számmal konzervatív típusai, de ezekből, akár a patricius, lokálpatrióta Buddenbrookokról, akár a tetőtől-talpig porosz katonatiszt Joachim Ziemssenről essék is szó, hiányzik minden bigott nacionalizmus.
Blunck költészetében hiába keressük ezt az európaias problematikát. Ő is északnémet tengerparti származású, ő is szívesen időzik hanzeáta környezetben, de az ő Hein Hoyerje vagy Bernard Fockja, a bolygó hollandinak ez az újabb német változata, lényegükben mégis csak ógermán mitológikus alakok. Van Bluncknak néhány a távol germán múlt szimbólumaiba visszanyúló regénye is, az ősember gigantikus, égbe törő és ködbe fúló rajzával. Egész költészete túlméretezett, hiányzik belőle a közelség meleg, intim részletekbe hatoló közlékenysége. És hiábavaló minden hangos verbuválás ennek a költészetnek külföldi elismertetéséért, hiába fenyegetődzik Will Vesper, a Neue Literatur c. harcos bibliofil folyóirat szerkesztője represszáliákkal, a modern olasz és francia írók bojkottálásával, ha Blunckot és társait külföldön nyilt karokkal nem fogadják, – ezt a szeretetet kikényszeríteni nem lehet.
Kik tartoznak ebbe az új költői együttesbe, amelynek nemzetközi elismertetését a mai hivatalos Németország, ha kell, tűzzel-vassal is ki akarná csikarni? A felelet nem esik könnyen, ha nem akarunk langenbucheri alapokra helyezkedni és politikát poézissel féktelenül keverni. Pedig a nevek és művek összevisszaságán felül bizonyára létezik egy költői elit, amely a mostani viszonyok között is kivívja a maga egyéni igazát. De a kiválasztás éppen a szempontok keverődése és a hivatalos dobverés miatt igen nehéz, és csaknem lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki össze akarná állítani a jelenlegi Németország olyan antológiáját, amely a jóváhagyottak sokaságából kiválogatja a legerősebb értékeket. Közismert az a versenyfutás, amely a hitlerizmus első hónapjaiban a beérkezésért és befogadtatásért folyt. Emlékezetes még a sikamlós Hanns Heinz Ewers meddő erőlködése, hogy Horst Wessel-drámájával beférkőzzék az új hatalom kegyeibe, Hanns Johstnak és a pesti származású E. G. Kolbenheyernek, a Paracelsus-trilógia és a Bauhütte című bölcsészeti rendszer elmélyedő szerzőjének, hirtelen jobbrafordulása, az a lázas rajongás, amellyel Stefan Georget halála után a hitlerizmus kizárólag magáénak vallotta.
Az idősebb költői generáció tagjai közül Blunck mellett talán mint az új szellem legnívósabb regényírói szerepelhetnének Hanns Grimm, a német gyarmati törekvéseknek ez az Afrikát járt belletrista úttörője, Josef Ponten, a Volga melletti németség avatott megéneklője, és Hans Carossa, fínom balkáni és háborús hangulatok költője. De a fiatal titánok tábora sokkal nagyobb és a kiválasztás sokkal nehezebb. És ha kiragadunk néhányat a javából, nem csekély meglepetésünkre azt fogjuk tapasztalni, hogy minden hivatalos fék és kényszer ellenére ma is találkoznak a legellentétesebb vérmérsékletek és hangulatok.
Itt van pl. Georg Britting, az ifjú német irodalom egyik leggroteszkebb jelensége, aki egyik sokat említett elbeszélésének ezt a különös címet adja: «Egy kövér ember, akit Hamletnek hívtak». A címet olvasva, önkéntelenül ráeszmélünk a Hamlet-probléma minden rejtett csábjára és zamatára. Újra tudatossá válik előttünk, mennyi ebben a legmélyebb, bár nem legplasztikusabb Shakespeare-drámában a tudattalan, mennyire alkalmas arra, hogy hypermodern környezetbe travesztáljuk, hogy a pszichoanalízis minden tételét levezessük belőle az Oedipus-komplexumtól a kényszerképzetek behatása alatt cselekvő vagy inkább csak cselekedni akaró neurózis egy tipikus esetéig. És mennyi benne a ma is élő alak, aki szinte felkínálkozik, hogy átvigyük a modern élet fonákságai közé: Polonius, a minden hájjal megkent konjunktúra-bölcselő, Horatio, a külföldet járt intellektüell rajongó, Ofélia, a túlfinomodott, idegösszeomlásra hajlamos szalónszépség! De Britting minderről mit sem akar tudni. Az ő Hamletje nem a schizothym töprengő, hanem a shakespearei hős polgárias ellentéte és persziflázsa: kövér, kéjenc, akinek nincs téveszméje, de aki nem képes felfogni a való élet legprimitívebb igazságait sem, aki nem királyfi, nem is nagyúr, hanem karikatúrája az elhízott, életképtelenné vált burzsoának. Esetlen alakját a költő mindenesetre finom pasztellszínekkel festi.
Azután itt van Ernst Jünger, az antiintellektuális hajlamú és mégis folytonosan elmélkedő német globetrotternek egy eléggé színes és rokonszenves válfaja, aki Das abenteuerliche Herz c. elmefuttatásában a heroizmus és a távolba csapongó kalandvágy együttes dícséretét zengi, aki az örök harc, a vitalitás, a szív jogait hirdeti a hidegen méricskélő és szkeptikusan lemondó értelemmel szemben. Számára a háború nagyszerű élmény és nem a poklok pokla, mint Barbusse és Remarque írásaiban. Költői típusa lehetne tehát a nemzeti szocializmus heróikus alapelvének, ha ezekbe a hősi akkordokba nem vegyülnének ellentétes szólamok is: az ifjúkor játékos, elvekbe nem szívesen kapaszkodó életkedve és mellesleg egy kis filozófikus elvontság is, amely a német mentalitástól még akkor sem választható külön, ha az ész mindenhatóságával akar harcba szállni.
Megint egészen más területre visz Karl Benno v. Mechow erős, földszagú, szűziesen ható epikája. A Vorsommer c. elbeszélés egy ösztönösen-öntudatos nagyvárosi diáklány falusi nyarának története, amely egy szertelen, makacs férfiszív lecsendesítésével végződik. Hangulataiban Schöpflin Aladár leghatásosabb novellájára, a Mossóczy Pál szép nyará-ra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a Schöpflin elbeszélését átható érzéki atmoszféra itt izommunkává sűrűsödik és tiszta falusi levegővé desztillálódik. Van ebben a novellában valami Hamsun Áldott anyaföld-jének ősvilági erejéből és tisztaságából is. De az elbeszélés frissütemű folyamatosságába holmi míthikus mellékzörejek is beférkőznek az újnémet műízlés propagátorainak örömére.
Beszélhetnénk továbbá Max René Hesse Morath-regényeiről, amelyek egy Braziliába szakadt fiatal orvos karrierjének történetébe Hergesheimerre emlékeztető pazar gyarmati színeket visznek. Csapongó képzelet, sokágú felépítés, virtuóz kezelés jellemzi őket. Vagy W. E. Süskind fínom, lélektani rejtélyekbe hatoló novelláiról. Vagy beszélhetnénk Friedrich Griese Der letzte Acker c. regényéről, amelyben a Fritz Reutertől Karl Schönherrig állandóan kultivált német parasztság miljőrajza új, korszerű keretre lel. Az életet ezerféle megnyilatkozásában kalodába zárni, esztétikai regulákba sajtolni semmiképpen sem lehet. Útat tör magának minden sovén elvi megkötöttség ellenére is és hagyományos sokrétűségében virul. Végigvonul előttünk ma is a különböző életfelfogások és idegrendszerek egész tarka hada. Talán csak a Thomas Mann és Aldous Huxley-féle korlátlan elmélyedés típusai hiányoznak. A fantázia szabadsága még annyira-amennyire biztosítva van, az elmélkedésé nem.
Lehet-e, szabad-e hát az új német politikai hitvallás átalakító hatásáról beszélnünk irodalomra és költészetre? Több-e ez a hatás puszta megszorításnál, elfojtásnál, kierőszakolt, az írókra ráerőszakolt dietétikai rendszabályoknál?
A probléma ilyen szimplisztikus megfogalmazása ugyanolyan kevéssé számol a művészet speciális kultúrtörténeti adottságaival, mint a hitlerista hivatalos esztéták önkénye. Mert az újnémet művészeti forrongás, ha látszólag nemzeti szocialista parancsszóra keletkezett is, tényleg mégis a maga sajátos útjain jár és különvilágiságának törvényeit követi. Itt a német hatalom irányítói olyan feladatra vállalkoztak, amely túlnő szellemiségük látkörén, és máris nem urai többé a felidézett helyzetnek. Kétségtelen, hogy az ú. n. «nemzeti megújhodás» dinamikája lázba hozta a művészeteket is, amelyek minden külső megmozdulásra lényükhöz tartozó érzékenységgel reagálnak. De ha a közvetlen kiváltó okot politikai téren kell is keresnünk, egészen más természetűek a mozgalom esztétikai gyökerei és mások az esztétikai perspektívái.
Ha a művészetek utolsó félszázados fejlődését, függetlenül a gyorsan változó apró-cseprő irányoktól, nagy közös vonásaikban figyeljük, két egymással homlokegyenest ellenkező és mégis végzetesen egymásba torkoló tendenciára bukkanunk.
Az egyik a múlt század derekán erőre kapott l’art pour l’art-mozgalom, amely francia eredetű ugyan, a Gautier, Baudelaire, Goncourtok mozgalma és amely látszólag legerősebb visszhangot az angol Oscar Wildeben keltett, de amely sehol másutt olyan végletes elméleti kidolgozásban nem részesült, mint éppen Németországban. Csoda-e, ha a l’art pour l’art tana a németeknél, akik filozófiai alapon már a klasszicizmus és romantika idején megvonták az egyes nagy szellemi területek határvonalait (l. Lessing Laokoon-ját, Kant kritikai főműveit, Schelling Naturphilosophie-ját, Hegel Geschichtsphilosophie-ját), külön revelációszámba ment? És ha szinte máról-holnapra sarkigazsággá lett számukra, hogy a művészet teljesen külön síkon mozog és külön kozmikus törvények mozgatják? Hogy a művészetben a forma minden, a tartalom, a tárgyválasztás csupán másodlagos, esetleges valami és értékbeli megállapítások alapját nem képezheti? A művészi forma mindenhatóságának ez az elmélete meglehetősen elvont és homályos; a «forma» alatt nem fonétikát, ritmust, stílust ért, hanem valami «belső tartalmat», a törzsökös művészi teremtő erőknek imaginárius, belső találkozási pontját. De amíg ilyen új szubsztanciális és mégis szubtilis művészet követelményein vitatkoznak, a megnemesedett forma, a belső tartalom észrevétlenül harcos korbeli tendenciák tükrévé, «külső tartalom»-má lesz.
Szinte egyidejűleg a l’art pour l’art művészi elméletének hangoztatásával és vele szerves kapcsolatban támad fel a szociális és pszichológikus művészet pretenciója. Az alaki és tárgyi megkötöttségéből feloldott, tartalmi béklyóiból felszabadult művészet minden ízében «problematikus»-sá válik, fokozott mértékben tükrözteti a kor akút küzdelmeit. Nem szimptomatikus-e, hogy német földön Gerhart Hauptmann Takácsai az új l’art pour l’art-os nekilendülés első nevezetes terméke? És ha néhány szimbolistától és múltba merülő rajongótól eltekintünk, mindinkább a küzdelmes, reális, jelenvaló élet felé hajlik a művészetek egész nagy internacionális frontja. Még az ideig-óráig annyira körülrajongott Ibsen szimbolumai mögött is ott settenkedik egy csomó részben tévesen felfogott orvosi, eugenetikai és szociálpolitikai probléma. Az egyéniség, az álmok világának elefántcsonttornyába való menekülés megvetendő gesztussá lesz. A «szobatudós» képzetével minderősebben társul a «szobaművész»-ről alkotott irónikus képzet. A művészi meglátás és a reális élet tribünös, propagandisztikus oldalainak kapcsolata egyre jobban kimélyül. A technika, a publicisztika irama és céhbeli eszközei magukkal ragadják és meghamisítják a született művész alkotó ösztöneit is.
A háború utáni évek eltárgyiasodott, magát aktualitásokban eléggé kiélni nem tudó művészi kurzusa ellen már évek óta opponálnak a német intellektuálisok széles rétegei. A könnyed, gördülékeny stílű elbeszélők ellenzéke, amely Schnitzlertől és Wassermanntól Stefan Zweigig és Alfred Neumannig minden népszerű regényírói talentumon talál kivetni valót, talán részben a franciáskodó irány túlsúlyra jutásától való félelemmel, részben pedig öntudatlan faji előítéletekkel magyarázható. De Emil Ludwig sokszor felszínes és felelőtlen életrajzi regényei, Heinrich Mann és Lion Feuchtwanger politizáló pamfletregényei ellen már a baloldaliak is síkra szállnak. És az új politizált, utcai pártharcok tüzében kéjelgő drámairodalom képviselői, a Brechtek, Tollerek, Wolfok, Lampelek ellen megindul az ellenlábasok egész áradata.
Az elégedetlen esztéták hada a «nemzeti forradalom» első hevében kritikátlanul azonosítja törekvéseit az új politika hullámaival. Katarzis utáni vágyát tükröztetve látja az új hatalmasok «tisztítási» szenvedélyében. A hitlerizmus népboldogító politikai szólamait beleveti a művészi forrongásba új «tartalom»-nak. De ez tényleg nem egyéb kiváltó lökésnél. A változás belső csírái már előbb megvoltak. Új utat jelöltek már a Stefan George köré sereglett iskola törekvései és ábrándjai. Valami messiási, küldetésszerű tudat él a mai németországi művészek nagy soraiban, és ez a tudat régen és messzire túlnőtt már a nemzeti szocializmus sovány, egyhangú nomenklatúráján. Hogy ez az emelkedett, magába zárkózó hangulat hová visz, ki tudná ma még megmondani? Egyelőre homályos, «terminus technicus»-okba nem szorítható történeti erők folytatják itt is tomboló játékukat. És mi ostromoltan, lenyűgözve lessük, mivé kristályosodnak.
