Fenyő László: Strófák a fáradtságról
Fenyő László: Strófák a fáradtságról
I.
Ó fáradtság, te halavány virág,
mely a szobába nő illattalan,
hadd éneklem most dekadenciád,
szinpadi felhő, szőtt őszi világ:
szenved alattad a boldogtalan.
mely a szobába nő illattalan,
hadd éneklem most dekadenciád,
szinpadi felhő, szőtt őszi világ:
szenved alattad a boldogtalan.
Menekülés vagy és felejtető,
sok szép órát néked köszönhetek,
hányszor feküdtem a lapos tető-
terraszon, szállt fölöttem az idő:
suhintása érlelte versemet.
sok szép órát néked köszönhetek,
hányszor feküdtem a lapos tető-
terraszon, szállt fölöttem az idő:
suhintása érlelte versemet.
Az ínyenc test ingyen és kicsiben
élvezi benned a könnyű halált
álmunk légies szüneteiben –
keleti ég, pipafüst, bús ütem –
formádat ölti fel a tunyaság…
élvezi benned a könnyű halált
álmunk légies szüneteiben –
keleti ég, pipafüst, bús ütem –
formádat ölti fel a tunyaság…
II.
Fáradt vagyok… Értelmét nem tudom,
mint amikép szél tépázza a fákat,
íly természettől tépáz és lenyom
egyhangu jelzőm, a fáradt, a fáradt.
mint amikép szél tépázza a fákat,
íly természettől tépáz és lenyom
egyhangu jelzőm, a fáradt, a fáradt.
Olyan fa ez, hogy ha szellő se jár,
a levele akkor is hulldogál.
Madárt se látsz, ágát mi nyomja le
mégis? Konyúl, nesz nélkül, földfele…
a levele akkor is hulldogál.
Madárt se látsz, ágát mi nyomja le
mégis? Konyúl, nesz nélkül, földfele…
III.
Fáradt vagyok… Csuklott zsellérfejem
a fényre, mint gazdára emelem,
mint jó gazdára, aki büszke bár,
szeretetével izzó lesben áll…
a fényre, mint gazdára emelem,
mint jó gazdára, aki büszke bár,
szeretetével izzó lesben áll…
IV.
A fáradtság ejti rám szürke hamvát
s e hamv, észre se vettem, már bevont.
A fehér párna! Míly egyszerü honvágy,
fehér lesz ott a hamuszínü gond…
A tisztaságnak érzem most a szomját –
Beteg az alkonyat, nyelve bevont,
a nappaltól, lám, elrontotta gyomrát,
legyint, mint ki az életről lemond.
s e hamv, észre se vettem, már bevont.
A fehér párna! Míly egyszerü honvágy,
fehér lesz ott a hamuszínü gond…
A tisztaságnak érzem most a szomját –
Beteg az alkonyat, nyelve bevont,
a nappaltól, lám, elrontotta gyomrát,
legyint, mint ki az életről lemond.
V.
A hold s a nap goromba két mozsár,
az egyik ón, a másik sárgaréz
és éjjel-nappal testemet töri-
zúzza bennük egy testetlen bűvész
az egyik ón, a másik sárgaréz
és éjjel-nappal testemet töri-
zúzza bennük egy testetlen bűvész
és a mutatvány végén felmutatja
összetört testem: Minden tagja ép!
S másnap, finom mosollyal, újra kezdi
nem éppen ártatlan bűvészetét.
összetört testem: Minden tagja ép!
S másnap, finom mosollyal, újra kezdi
nem éppen ártatlan bűvészetét.
Ki költővé jelöltél: áldjalak?
S boldogtalanná: átkozzalak-é?
Istené a tökéletesség,
a neuraszténia az emberé.
S boldogtalanná: átkozzalak-é?
Istené a tökéletesség,
a neuraszténia az emberé.
VI.
A délutáni lapokat átnéztem,
mulik, telőben már e mai nap.
Mi volna még, mi volna hátra nékem?
Az estilap?… ha volna estilap?
mulik, telőben már e mai nap.
Mi volna még, mi volna hátra nékem?
Az estilap?… ha volna estilap?
VII.
Izét, alakját rejti az öröm,
ez ugri-bugri, kis, hegyes kebel,
fátylakba burkolózik ujjad, ajkad
elől – és szemmel nem érheted el.
ez ugri-bugri, kis, hegyes kebel,
fátylakba burkolózik ujjad, ajkad
elől – és szemmel nem érheted el.
VIII.
A hó színébe öltözik a fajd,
életösztöne öltözteti így.
A fáradtság ilyen mimikri nékem:
tettvágyam reszketését meg ne lássa
e kor, orcátlan ellenségem.
életösztöne öltözteti így.
A fáradtság ilyen mimikri nékem:
tettvágyam reszketését meg ne lássa
e kor, orcátlan ellenségem.
IX.
Lesz egyszer ébredésem nékem is,
vad zöldben ég majd a reggeli pára:
zöld koszorú a hegynek homlokán –
dúdolva ébredek a szabadságra.
vad zöldben ég majd a reggeli pára:
zöld koszorú a hegynek homlokán –
dúdolva ébredek a szabadságra.
Egy zápor adja majd ki gyermekes
örömét, tapsol és mellemre ráhull
és szivárványt felejt a táj felett,
hálája hét szinét, szép búcsuzásul.
örömét, tapsol és mellemre ráhull
és szivárványt felejt a táj felett,
hálája hét szinét, szép búcsuzásul.
Az lesz az én időm, a bujdosás
letelt, ó az lesz, az a magas ég –
ölelésébe végkép befogad
a reggel, ez a nagy Testvériség!
letelt, ó az lesz, az a magas ég –
ölelésébe végkép befogad
a reggel, ez a nagy Testvériség!
