Komjáthy Aladár: Miniatürök
elfogyna az is; sírva hullatod
virágait az elszaladt örömnek,
a boldog évek sorra elköszönnek.
ha százszor annyi volna; vagy talán
azt is keveslenők, ha válni kéne
morzsáinktól a végzet asztalán?
emésztő mult, jövendő rettenet;
kockázunk, míg a számunk ki nem jő,
akkor közönnyel mélyre eltemet.
A tér-idő parányi tartományát.
Kis életed hajója félve vág át
a sír felé. A többi néma szender.
az est felé. Remegve forr a fények
arany tüze. Megszólal egy kakuk;
eszembe jut: ugyan még meddig élek?
a domb felett. A szélseperte rónát
a fülledt nyár bejárta illatával
s megrezzentek a sírokon a rózsák.
ifjú, víg házasok, csapongva szállnak
egymást kergetve, sárga villanással,
az aljban álló szép cseresznyefának.
repdes az érő szőlő sűrűjében,
arcán a hajnal ébredő derűje
s kacaga fut a csillogó homokba.
sugár füröszti, szellő járja testét.
Az anyja nézi s megcsillan meleg, szép
szemén a kedv, mely ringat és cirógat.
szeret s örül s epedve száz meleg szem
kutatja lépteit s ő megy ragyogva,
s nem láthatom, mert már a sírba fekszem.
romok között kutattam régi arcod
után, te kedves ifjú, jaj! hiába.
Ó! ifjuság, elhagytam rózsakerted.
sok barna fürtömet. Lehull az élet
a rög felé. Minden, minden hiába!
Ó! elmúlás, már csak veled beszélek.
semmit a végzet s úgy zárul be halkan
a létezés nagy könyve majd örökre,
miként a végső sóhajban az ajkam.