Bizánc
Bizánc
A mozaikok – ez a legmeglepőbb – nem okoztak csalódást. Mikor az elsőt megláttam, rettenetes megrendülés fogott el. De lehet, hogy ez a megrendülés inkább ifjúkoromnak szólt, amelyből nem maradt más, mint a vágy, hogy Ravennát lássam.
De magukról a mozaikokról és a bazilikákról és a másfélezer éves síremlékekről nem sokat tudok mondani, ami ne volna művészettörténeti közhely. A legnagyobb meglepetés itt is az volt, hogy csakugyan olyanok. A «műveltség» ezúttal nem bizonyult csalásnak. Azt tanultam, ami igaz. Legfeljebb talán, hogy azt hittem, hogy a bizánci háttér mindig egyszínű: arany, vagy fájdalmas sötétkék, vagy csodálatosan meleg aranyoszöld. Pedig a háttér előtt néha van egy másik háttér, ami természeti képeket ábrázol, dombokat, fákat. És senki sem figyelmeztetett arra, milyen más, milyen meleg egy bazilika belseje, ha az ablakai alabástromból vannak. Justinianus császár kíséretének csakugyan meglepően modern arca van, de ezt a reprodukciókból is jól tudtam.
A megrázó az ősiség. Az ember itt már a gótikus közbetoldásokra és kiigazításokra is undorral néz: micsoda parvenü dolog, mondja, csak XIII. századi! Szinte érthetetlenül egységbe olvad ezeken a bizánci képeken egyfelől valami nagyvárosiasan fáradt, udvarias és elpuhult gesztus és arc, és másfelől a primitív technikai nem-tudás. Ezt a kettősséget legjobban a San Apollinare Nuovo oszlopfői fejezik ki. Kettős oszlopfő minden oszlop fölött: kidolgozott, finom, antik, korinthusi oszlopfő és rajta még egy oszlopfő, az igazi, ez tartja a boltívet: egyszerű, felfelé szélesedő kidolgozatlan kőtömb, rajta bizantin vallási szimbolumok.
