Penzió
Penzió
Az első szállodában, ahol szoba ígérkezett, a pincér franciául beszélt. Nagyon megijedtem. Ösztönösen megéreztem, amit azután a tapasztalat igazolt, hogy a francia nyelvet itt drágán kell megfizetni. Ahol németül szólnak az emberhez, ott tudják, hogy nincs pénze; ahol franciául, ott az előkelő világ tagjának tekintik. Nem is maradtam ebben a szállodában. Végül is egy kis penzióban kötöttem ki, ami az elképzelhető legtörténelmibb módon feküdt, szinte beleágyazva a világtörténelembe: abban az épületben, amelynek közepét az óratorony, az Orologio alkotja, a Szent Márk-téren, a Merceria bejáratánál. Az ablakomból a Szent Márk templom néhány intimitását lehet ellesni és fejem fölött a két ércember kongatja az órákat. Úgy érzem magam, mintha egér lennék a nagy Morosini doge papucsában.
Koszt tűrhető. A parányi ebédlő ablaka a Szent Márk-térre nyilik, a vendégek különböző francia és német tájszólásokat beszélnek. Francia család: két mama (illetve az egyik a mama, de nem tudom, melyik) és két lánya. Az ember azt hinné, hogy az esetlenség az északi fajok monopóliuma. Pedig amint elnézem ezeket a francia nőket és a többi itteni franciát: bátran felvehetik a versenyt a németekkel. Csak éppen máskép esetlenek, graciőzebben. Vagy ez már elfogultság?
