Trieszt, avagy a fáradtság
Trieszt, avagy a fáradtság
Trieszt nagyon szép város, abból a negyedmilliós ideális fajtából. Megnézek még egy kathedrálist, még egy castellót, még egy tengert.
A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján, egy kirakatot látok, tele zománcozott éjjeli edényekkel. Alattuk harsány felírás hirdeti: «A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!» Hát ez igen. Mégis csak, ezek az olaszok… Ezekkel nem lehet ám packázni. Bárkivel felveszik a versenyt és ha akarják, hát megmutatják. És akármit tesznek, nemzetük nagyobb dicsőségét szolgálják vele.
Trieszt valahogy már otthoni város, bölcsője az volt, ami az enyém, az összmonarchia. Utcái széles, nagy osztrák-magyar utcák. Egyes épületek szimmetriájában itt is feltünik olykor Ferenc József pofaszakálla. A sör hideg és kitünő, mint otthon. Nem tudok betelni vele, a sok bor és narancslé után. A nők szőkék és szépek. Apropos… egész jó lesz már hazamenni.
Igen, ideje van már. Fáradt vagyok. És talán nem is szeretem annyira Olaszországot. Aminthogy nem szeretek «annyira» senkit és semmit. Már magamat sem tudom annyira szeretni, oly gyengéden és figyelmesen, mint mikor még fiatalabb voltam.
Fáradt vagyok. Egész jól lesz már hazamenni. A pánik elmult, megnyugodtam és erőt merítettem titkos tartalékból. Majd csak lesz valahogy, bátorság. Csak a magányodat ne add fel, semmiért, semmi körülmények között. És akkor voltakép nem vehetnek el semmit. Hogy is mondja Milton Sátánja, az Alvilág égő sivatagjában? «What matter where, if I be still the same.» Akármi is lesz Európában, bízzál a magán-csillagaidban. Mindig akad a számodra valahol egy Harmadik Torony. És az elég.
