Verona
Verona
Zordon és szép város. A dél kapuja: itt törtek be Olaszországba az északiak, ennek a városnak a nevét hordta magával századok legendáin át a hódító északiak leghatalmasabb alakja, Nagy Theodorich, Dietrich von Bern (vagyis Verona), a mi mondáink Detre Szásza, aki mint vad vadász fut örök gót és gótikus nyugtalanságban a San Zeno kathedrális érckapuján. Itt uralkodtak a legférfiasabb város-zsarnokok, a Della Scalák, kiknek emlékét őrzi a létra, a város jelképe, és két gyönyörű síremlék, Can Grande, a Nagy Kutya, és Can Signorio, az Úri Kutya sírja. Milyen indiános és milyen őszinte nevek! És a Nagy Kutya udvarában élt és emésztődött a Flórenci Száműzött, itt járt idegen lépcsőkön és itt evett idegen kenyeret.
Nem szerencsés pillanatban érkeztem Veronába. Ferragosto volt, augusztus 15-e, és ráadásul szabadtéri játékok voltak az arénában. Egész Olaszország rendkívül kedvezményes jegyekkel Veronába jött, a városban nem lehetett egy olaszt leejteni, hogy ne essék egy másik olaszra. Salzburgi hangulat volt, de filléres, kispolgári, fasiszta Salzburg.
Rémülten menekültem a Dómba, ahol kis gyermekek végezték áhitatosságukat Tizian Mennybemenetele alatt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és ki tudja, talán csakugyan az asztal körül kergetik őket, ha nem a Tizian alatt mondanak egy Üdvözlégyet. A Dómból ki a San Zeno templom megdöbbentő, magányos nagyszerűségéhez és vissza a Castel Vecchiohoz, a Scalák várához, ahonnan zsarnokoskodtak a város és a vidék fölött. A várat meghosszabbítja egy ugyanolyan stílusban épült híd, amely átvezet a rohanó Adigen. Az ugyanolyan stílus elsősorban a vörös téglát jelenti és a sárkánytarajat, az MMMMM alakú díszítést a falak tetején, ami oly jellemző az olasz gótikára. Ez a lapos háztetőn végigfutó pártázat félelmetes és egyben gyermekien maszkarádés is, mint az indiánok tollas fejdísze. Ha az emberben élménnyé válik ez a sárkánytaréj, mely legfőkép a városházát szokta díszíteni, talán megérti a régi olasz zsarnokságok értelmét. Ezek a nagyszerű és emlékezetükben oly evokatív zsarnokok, a Scalák itt, a Bentivogliók Bolognában, a Polenták Ravennában és Riminiben a szörnyű Malatesták, – hogy csak mostani utitervem mellett maradjak – tulajdonképpen polgármesterek voltak, de indián fejdísszel ellátva. Protezséjüket nem tanácsjegyzővé nevezték ki, hanem testőrparancsnokká és ellenjelöltjeiket tőrrel intézték el, nem fűrésszel.
Esteledett, kifáradtam, visszamentem a Piazza Brŕ-ra, leültem egy kávéház terraszára és néztem a sokadalmat, amely a téren sétált, mielőtt bement az Arénába, az előadásra. Szép, szép, mondtam, már Goethe idejében is így korzóztak itt és már azelőtt is, és az emberek rokonszenvesek, a férfiak arca oly okos, és az olasz nők ugyan itt sem szépek, de így estefelé sejtelmesek, mint a tárgyak… de nagyon sokan vannak. Nagyon sokan vannak. Nagyon sokan vannak. Nem bírom tovább és elmegyek vacsorahelyet keresni.
