I.
I.
Hirtelen abbamaradt a lövöldözés. Aznapra mindkét oldalon beteltek a mészárlással, a katonák félholtra fáradva a szíverősítőknek estek, a forradalmárok golyót öntöttek a fölfeszített nyomdák ólombetűiből. A csönd, mint egy óriási kapualj, éjjelre elnyelte a harcot. Mindkét fél bosszúra készült; az utolsó napot inkább a két első nap megtorlásának szánták, semmint az eszméknek. Majd rettegve, majd türelmetlenül lesték a reggelt, Úrnapját, hogy halottaikért szörnyű elégtételt szerezzenek.
A költő már első este lerakta a fegyvert. Mikor a fölkelés kitört, jelentkezett a Lafayette téri nagy torlasznál. Egy mintarajzoló volt a parancsnok s a közeli vasúti műhelyek munkásai a legénység.
– Volt katona? – kérdezte a rajzoló.
– Két évig.
– Mert az enyémek jórészt kiszolgált katonák. – Erre láthatóan büszke volt.
A költő pedig a napra volt büszke. A világszellem előrelép, a királyságból a polgári respublikába s most abból a népköztársaságba. Délifény jár a földön, megvakítja a zsarnokot, megsímogatja a nyomorultat, fölgyújtja Párizst, tisztítótüze végigharap a világon. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer még a népek javára s a világszabadság hasznára fordítja kétéves bakaságát.
A Lafayette téri torlasz ijesztőbb volt, mint amilyen szilárd; locsolóhordókból, fenyődeszkákból, felszaggatott kövekből hányták össze. Néhány órás harc után föl is adták s a Paulai Szent Vince templom mögé húzódtak. Itt egy épülő kórház deszkapalánkjából erősebb torlaszt hevenyésztek s nekiláttak, hogy még az éjjel pótolják a lőszert. A költőt a hajnali őrségbe sorsolták ki, addig a szomszéd gázgyár irodájában aludhatott. Ekkor szökött meg. Darabig a kijelölt irányba tartott, de mihelyt magára maradt, elhajította a fegyvert, jobbkézt levágott a hegyszakadékká sötétült utcákba, magánkivül hazarohant, végigesett az ágyán s hangtalan, megkönnyebbülés nélküli sírásra fakadt.
Alig félnapja, a délelőtti első rohamkor még a torlasz tetejéről, töltetlen fegyverrel éltette a köztársaságot. Borzongott a halál gyönyörűségétől. De a golyók nem bántották, megrokkant, piszkos bajúszú munkásokat kerestek ki s a szív helyett dicstelenebb helyekre furakodtak. A kormánycsapat első rohama megtört, újabb erősítésig a környező házakba húzódott; csak egy fiatal tiszt hasalt a kiürült utca közepén. Egyedül ő nem keresett menedéket.
– Be kéne hozni – morogta egy öreg munkás, aki a költővel utolsónak mászott le a torlaszról.
– Mért, talán kár érte? – mordult fel a költő. Magában úgyis tudta, hogy kár.
Az öreg vállat vont.
– Lehet, szokásból mondom. Tíz éve Afrikában még a vállamra vettem volna.
Kiszolgált őrmester volt, két algiri érdemrenddel. Elő is kotorta őket a zsebéből s tenyerén a költő elé tartotta.
– Tegye el emlékbe. Én már úgyse használhatom.
A költő szomorúan megcsóválta a fejét.
– Mért kínálja éppen nekem? Hátha én lőttem le a kicsi tisztet?
– Hát aztán! Én ugyan nem láttam, hogy egyszer is töltött volna.
Nem is töltött, nem is lőtt a tisztre. Még emlékezett a fiatal géplakatosra, aki leterítette, de fölindult lelke önmarcangoló dühvel magának követelte a szomorú tettet. Gyilkos akart lenni, se több, se más, bűnhödni akart a szörnyű gyorsan elvesztett utolsó illuzióért. Hiszen az első ütközet, az első próba széttépte a gyönyörű látomást, amit eddig lángoló versei körülfontak.
Másnak képzelte a világszabadság első napját, nem ilyen füstösnek, szívszorítónak, lesipuskásnak. Félszendergésében paripák tiportak rajta, feltépett mellére fájdalom nélkül záporoztak a golyók, félelem és szenny nélküli volt ez a nap. Sohasem gondolt komolyan az ellenségre, a népszabadságnak nem volt ellenfele, csak boldog vértanuja, egyetlen halottja: ő. Langyos, megalkuvó barátaival s jóakaróival otthon is, Franciaországban is rég összeveszett, de a világszabadság napjához nem ért szenny, szeplőtlen gondolatok, kipihent karok, sugárzó arcok védték a bűn elől. Csak éppen erre a dermedt, két roham közötti csöndre nem készült. Most már az ellenséget is látta: fiatal tiszt volt. Egy másik tisztet is látott, ritkás, fehérhajú, hajlott aggastyánt, térdrebukva, leírhatatlanul meglepett és jóhiszemű arccal. Vajjon hova lett a szegény öreg? Versein felgyúlva, a halálvágy szédületében elfelejtette, hogy rajta kívül más is meghalhat s talán éppen a kezétől. Ebben az órában a párizsi orvosok könyökig fürödtek a vérben s a kötözésről visszatérő felkelők mesélték, hogy a sebesültek a kórteremben is egymásnak esnek, átmásznak a szomszédhoz, letépik a kötést, leköpik a megcsonkított ellenfél verejtékes, elzöldült arcát. Félrehúzódott a hirhozóktól, úgy rémlett, hogy rettenetesen rászedték. Ellopták tőle a nagyszerű halált s a szerencsétlen tolvajok most nehezen halnak meg, anyjukat hívják, gyermekük után sírnak. Neki meghagyták az emberölést.
Hirtelen nagy jövés-menés támadt a torlaszon, sortűz roppant, a felkelők szitkozódva fenyegettek egy keskeny, ötemeletes, gyanútlan külsejű házat. Úgy látszik, oda is katonák rejtőztek. Az történt, hogy az öreg munkás kiosont a torlaszrésen a tisztért. A lappangó mozgógárdisták aztán melléje terítették.
Azok a suhancok megvadultak a vértől! Az idősebb, hadviselt munkásokat alaposan megzavarta a mozgógárdába sorozott kültelki fiúk viselkedése. Pár év előtt még a vállukon lovagoltak s tenyerükből ettek, akár a borzas kutyakölykök, de az egyenruha egyszerre embervadászokká szédítette őket.
– Látszik, hogy nem voltak katonák – legyintett az egyik munkanélküli fűtő s vékonyat, bánatosat sercintett. Hiányzik belőlük a szomorúság. Csak a vadok ölnek szomorúság nélkül.
– Az, az. Mi szolgáltunk Afrikában s ők a vadak – dörmögték körülötte.
Harag nélkül tűnődtek ezen a furcsa öregkori tapasztalaton. Szívesen el is engedték volna. Az öntudatlanul megőrzött altiszti becsület s a munkásforradalom ügye forgott kockán, ha letérnek a lovagias, plebejus bátorságról.
– Láttam köztük egyet, annak még én faragtam játékot, – békétlenkedett egy műasztalos. – Úgy látom, szegény most holtrészeg.
De hát mit is akarnak ezek a jámborok? tört ki magában a félfüllel figyelő költő. Zsoldosoktól irgalmat? Hiszen hízeleg a kamasz hiúságuknak, hogy szabadon mészárolhatnak, mint az igazi felnőttek.
Kürt riant, a szomszéd utcákban megperdült a dob, kezdődött a második, megerősített roham. A felkelők nemsokára az épülő kórház mögé húzódtak s itt történt aznap este a szökés. Fegyverét lerakva, a néptelen, rémült városrészen át Poissoniere utcai szállására futott.
