Szegedi István:
Szegedi István:
Szentmihályiné Szabó Mária: Emberé a munka… (Regény. – Singer és Wolfner kiadása.) – Nagyapját, szépapját, valamilyen dédjét sok író próbálta megírni. Ez a témaválasztás hálás is, de hálátlan is. Hálás, mert az író hangszíneit melegebbre fűti; hálátlan, mert a többi között kétféle veszéllyel is jár. Az első oka ezeknek a veszélyeknek: a vérségi érzés elfogultsága. A második: a családban – évtizedek alatt – többé-kevésbé merevre keményedett hagyomány. Úgy csüng ez az élesre exponált tradició minden családtag házafalán, mint a családi fénykép s az író, aki az így ábrázolt alakot választja regénye hőséül, könnyen úgy járhat, mint a vándorfestő, aki a kéznél lévő fotografiáról hajlandó «csalódásig hasonlító» olajfestményt készíteni.
Szabó Mária gondolkodó fejében, – ezt a regény számos lapja bizonyítja, – eleve megfordultak ezek a gondolatok. Lépten-nyomon találkozunk a művészi erőfeszítéssel, hogy szabaduljon a nyügöktől. Az előbb említett okokból számára nehezen megfogható alakot írói fegyelemmel tartja mindvégig, az olvasó azonban «észreveszi a szándékot s ez lehangol.» A hős alakja egységes, bár nem egy helyütt – különösen ahol sorsfordulókhoz ér – homályos. Ez is érthető, sőt természetes, hiszen életrajzban készen kapott fordulatokhoz kellett művészetet hozzákomponálni, nem pedig a művészet diktálta, áthághatlan törvényei szerint, a fordulatokat. Azután meg, ahogyan végigvezeti Várady Lajos a tizennégy éves fiútól a kétgyermekes apáig: annyira vigyáz, hogy a férfijellem nyomait már a serdülő ifjúban kimutassa, hogy végezetül ugyanazt a Lajost látjuk a regény első, mint annak utolsó oldalán.
Érdekes és dokumentális a mellékalakoknak a főalakoktól való különbözősége. A családon kívül állók, a segédtársak, a principálisok, a leányalakok elevenek, határozottak. A családtagok tétovák, fénytelenek, még Samu, a haszontalan, de éplelkű, kedves léhűtő is menthetetlenül patronná válik; nem Várady Samu, hanem a Várady-Szabó-család Samuja. Ami a kettő között a különbség: az lehetett volna a regény.
Mégis: Szabó Mária ebben a nem teljes sikerű írásában érte el eddig legnagyobb magaslatát. Elismerésreméltó ereje a mondatformálásban és a történetformálásban. Ízes magyar nyelve otthonosan ül a debreceni házak között s éppen olyan dédunokája a sokszor idézett levendulaillatú levéltári nyelvnek, mint amilyen vérszerinti ő maga a regény hősének.
