1. A KIÁLLÁS
1. A KIÁLLÁS
Átlapozom s olvasni kezdem Földi tanulmány-kötetét; és csodálkozom. Ez a kivételes tehetségű, különleges művészi magatartású író sohasem magáért a meséért mesélt: regényeiben a szépíró mondanivalója mindig a gondolkodó, erkölcsi ember fokozott igényekkel és fokozott felelősségekkel telített légköri-nyomása alatt hangzott el. A mesét, amelyet Földi mond, világszemlélet termi meg; az írói álmot s az emberi élményt nála, mint minden rangbéli írónál, valamely világkép mellett való állásfoglalás ellenőrzi s avatja lényegivé. Az ilyenfajta regényírás, függetlenül a szemlélet objektivitásától vagy szubjektivitásától, már magában véve is felelősségvállalás, kiállás: tett, a szónak nemcsak művészi értelmében.
Miért mond le mégis Földi Mihály a fikció nemesebb vagy akár csak kedvesebb eszközéről, amikor a válságos világról szólal meg? «Én író vagyok», mondja könyve előszavában, «akit kiáltásra indított az elém táruló látvány… Kiáltok, mert bajt érzek és kiáltok, mert orvosságot érzek a bajra». De miért így kiált? ebben a formában? Talán nem hisz abban, hogy kiáltását megértik akkor is, ha szava a regényhős száján át hangzik el? Vagy attól tart, hogy az időszerű gondolat papírosízű figurává sekélyesíti a regényhőst? A regény mese-valóságát félti-e vagy a gondolat valószerűségét? Érzésem szerint fölösleges aggály.
De valamiféle kétely érintette az írót is; könyve egyik oldalán ezt olvasom: «Látom az elkedvetlenedő arcokat, a csüggedt legyintéseket, hallom a lekonyuló megjegyzéseket: ugyan… írjon inkább regényt». Földi Mihály nem azonosítja magát ezzel az oktalan szemlélettel, az kétségtelen; de talán mégis ez a futó kételkedés késztette a regény keretein kívül való kiállásra.
Vitába szállok a kiállás e formájával. Tanulmány és előadás? Ha szellemi fényűzésnek tekintem: ám jó, Földit méltán megilleti ennek a fényűzésnek a joga. De szüksége volt-e a regényírónak erre a szerepváltoztatásra? Ezt nem tudom. A szó, természetesen, fontos: minden gondolatra szükség van, amely akár csak egyetlen árnyalattal ritkítja a homályt és tisztítja a zavart. De a forma? Nem tartom különösebb szégyennek bevallani, hogy általában nem rajongok a műfajért, ha még olyan szükségesnek is tartom, mint a kifejeződés egyik formáját, az érzések zűrzavarában, a gondolatok bomlásának idején a megismerés és rend kísérleteinek egyik eszközét. Ez persze egyéni ízlésem kérdése s e kérdésben számomra döntő súlya van két körülménynek. Az első az, hogy a műfaj formája és lényege, cél-kitűzése és cél-elérése gyakran minden értelmet megzavaró távolságban vannak egymástól; főképpen, ha a műfajt dinamikus mivoltában, fegyverként kezelték. Mindig volt valami gyanúm, hogy tulajdonképpen magánügyről esik szó. Nem mintha témája olykor ne tarthatott volna igényt a köz-érdeklődésre; de a műfaj fegyverzetében megvívott harcok a beavatottakon kívül rendszerint keveset érdekeltek, s akit érdekeltek, azokat is inkább hangjukkal, személyi vonatkozásaikkal, mint tárgyukkal, elvükkel érdekelték. A tömeg, amelyen a dolgok végül is múlnak, ritkán tudta meg, hogy párviadal folyt s alig-alig értette, ki győzött és miért. Gyanúmat és ellenszenvemet ez a tapasztalat erősítette, és erősítette, másodsorban, a műfaj jóhiszeműségében, pontosabban szólva: felhasználtatásának jóhiszeműségében való enyhe s nem mindig enyhe kételkedésem. A fegyver ugyanis kétélű: s míg a jóhiszemű szónak legalább is egyforma esélyei vannak a meghallgattatásra és arra, hogy pusztába kiáltott légyen s elvesszen az ellenség gúnyos hahotájában, addig a kevésbé jóhiszemű szó gyakrabban talált célba. Hányan vannak, – s ez sem sokkal veszélytelenebb eset, – akik a műfajon keresztül mellébeszélnek; hányan vannak, akik zavaros handabandázással világmegváltásnak kínálják rosszhiszeműségük vagy tehetségtelenségük zagyva kotyvalékait; de hányan vannak, hitelesek és szabadalmazottak, akik alig titkolják, de hiába is titkolnák, hogy mérget kevernek.
E kis vita azonban maga is magánügy s a kérdés is inkább személyes kérdés: miért mondott le az író a művészi köntös díszéről, miért lépett ki a fikció fellegvárából? A válasz erre a kérdésre maga a könyv, s hogy végigolvastam, úgy érzem: az írót az igazolta, hogy jó munkát végzett.
