Illés Endre: SZIGORLAT
Illés Endre: SZIGORLAT
Mindössze ketten voltunk aznap. Kellemetlen, feszélyező érzés; szerettem volna visszafordulni. Mert végül mindig magára marad ugyan az ember, egyedül kell helytállania és mindenről egyedül számotadnia, – de addig jó valami közösség melegét érezni. Legalább annyit, – többen vagyunk. Nem adjuk olcsón.
A sötétebb ruhánkról ismertük meg egymást. Kényszeredetten és félszegen köszöntünk. A társam ismeretlen, kissé nyomott homlokú fiú volt. Régebben láthattam egyszer-kétszer az előadásokon. Bemutatkoztunk.
Azután úgy álltunk ott tovább a folyosón, mint akiket ítéletre vezettek elő.
Az ablakmenti padokon a kollégák ültek, könyvekkel, jegyzetekkel és boldog távoli terminusokkal, – ellenségek, akik hideg fejjel és szívvel a mi botlásainkra lesnek, dögbogarak, most akarnak megokosodni és meghízni a mi tragédiánkon. Terpeszkedve foglaltak el minden padot, az eshetőségeket mérlegelték, statisztikákat csináltak, – néha megnéztek, mint ahogy a kannibálok vizsgálhatják a forróvizes kondér mellett álló foglyokat, – s még helyet sem szorítottak… Ákos, a dagadt altiszt a kisterem ajtajában állt, sértődötten és keményen, – ellenségünk ő is. Hogyne, hiszen nem vettük igénybe szigorlat előtt húszpengős mentőkurzusát. Majd jött Vida, az osztályorvos, az a lenhajú majom a második emeletről, bizalmaskodva és jóakaratúan közölte: az öregnek ma komisz a kedve, ideges, kétszer is rászólt Kovács Gyurkára…
Féltízkor mintha roppant kaptár zsongott volna fel… Ajtócsapkodás, majd kemény lábdobogás, – most ért véget az előadás. Százötven-kétszáz fiú zúgott le az emeletről, – még ide, a kis oldalfolyosóra is beszüremlett lármájuk.
Újabb negyedóra.
Végül lebbent a kétszárnyú üvegajtó, feltünt a vakítófehér szvit, – és a hatalmas félkaréj közepén ő, – Karlovits…
Emlékszel a kis demonstráló teremre a földszinten? A fali üvegszekrényekben rosszul forradt csontok és izületek – gipszből. Péntek esténkint hányszor hallgattuk az alacsony padokban a kis Neményi orthopéd másfélóráját. Hát itt volt aznap a szigorlat.
Elől mi ketten. Mögöttünk az üres padok gránát-tölcséres sivársága. A nézők csak hátul szoronghattak.
A professzorral se maradtak sokan. Kédli, a merevarcú tanársegéd, tudod már – kicsoda, meg Kovács Gyurka és természetesen Vida is, aki szeretett ott lenni a látványosságoknál.
Az alacsonyhomlokú kolléga hamar végzett. Szegény, – a második percben tudtuk már: letalis eset. De legalább nem kínlódott sokáig, könnyű vége volt.
Most én következtem…
Ismered, úgy-e, Karlovitsot?
A teremben primadonna, úgy tartja ujjai közt a krétát, mint műtét előtt a kést. Csodálatra és nevetésre pályázik. Táblája villámgyorsan telik meg tabellákkal és rajzokkal, legsúlyosabb operációit is úgy demonstrálja, mint egy bűvész, – remek előadó és remek sebész. De így, szigorlaton, fa-arccal teszi fel a kérdést, jobbkezét kinyújtja, mintha egy súlyos díszkardot tenne maga elé, – és jéghideg, merev tekintettel vár. Végeredményben póz és szerep mind a két Karlovits, a sarmőr is, a Buddha-szobor is, – ha túlkomolyan veszed őket, hamarosan ráfizetsz.
De lehet-e egyáltalán védekezni ellene?
Én védekezni akartam, – s itt kezdődött a baj.
Két hónap fáradtsága volt már bennem, s külön ez a délelőtt. Idegeim megfeszültek, kegyetlenül, pattanásig, mintha értetlen kéz hangolja a hegedűt. Izmaim megduzzadtak és megkeményedtek, – egyetlen, görcsberándult gubanc voltam.
Azt mondod, ez az idegesség…
Ó, az idegesség együgyű és mennyei állapot. Az ideges ember felvág, mint az ügyetlen és félkótya nyúl a puskacső előtt… kapkodva fut ide-oda… makog valamit… néhány ostoba bukfencet vet a levegőben… – s már vége is.
Bár lettem volna megzavarodott és ideges. Bár követhettem volna a nyomotthomlokú, szomorú kollégát. Milyen tiszta ügy lett volna, milyen egyszerű seb, – semmi fertőzés, semmilyen komplikáció… A teljes felszabadulás.
De én éber voltam, védekező és támadásra feszült, – szívemet nem a gyávaság, de a fogcsikorgató düh szorította össze: rajta, figyelj! – figyelj hát! – egyetlen ugrással vesd magad rá az ellenségre!
Mert Karlovits – ott a kis katedrán – az volt, – ellenség. Ellenség, akivel itt meg kell birkózni, az egyik felülmarad, – valószínű, hogy én leszek alul, – de csak így szabadulhatok…
Nem tudom, érted-e ezt a pillanatot? – Amikor kettesben maradsz valakivel egy kihalt bolygón. Senki élő nincs veled, senki más ellened, – csak ő… Te szembenézel vele… Érzed, – most!
És Karlovits feladta az első kérdést…
Pillanatnyi csend.
Azután szinte kiáltottam a feleletet. Tudtam-e? Elég becsületesen ismertem az anyagot, de ezt igazán tudtam. Véletlen volt. Nagyon jól tudtam. Ahogy rákezdtem, az ujjongás volt, a szavam káröröm és ittasság…
És erre fel kellett figyelni Karlovitsnak is.
Rámnézett.
Éreztem, szó sincs itt arról, elfogad-e ellenfélnek, vagy sem. El se ért hozzá az én forróságom. A hangom bosszantotta csak, – ennyi volt. Láttam rajta, most elhajít, mint műtét közben egy fölösleges műszert.
S már félbe is szakított, új kérdést adott.
Megrémültem.
Most dadogjak, vagy elhallgassak? Egyszerre itt volt a bukás. Ezt már nem tudtam. Nehéz kérdés volt? Isten tudja… Inkább ritkaság. De csak elkezdtem valahogy, az előbbi hangomból sem billentem még ki. És mondtam valamit, azután megint… Azokat a sebészi általánosságokat hadartam, kissé a belgyógyászatba is átkacsintva, amikkel mindent be lehet vezetni…
És ekkor Karlovits hibát csinált.
Nem érezte meg, hogy szavam mögött már a semmi van, az űr, a hallgatás, – és félbeszakított.
Megint új kérdést kaptam. Szerencsém volt, ennyi az egész. Ment. Ezt végigvárta, minden részletre rákényszerített. De hiba nélkül ment. Ezt végigvárta, minden részletre rákényszerített. De hiba nélkül ment.
Most kezdett bosszankodni.
Egyszerre komisz volt. Az új kérdés szinte durván goromba, oly nehéz.
A kis Neményinek köszönhettem megmenekülésemet. Neményinek és a kitűnő viziuális-akusztikus memóriámnak, – itt, ugyanebben a teremben magyarázta a kis öreg Neményi valamikor ezt a komplikált törési mechanizmust, – senki nem hallgatott oda, magam sem – és most egyszerre tisztán hallottam a hangját.
De azért alaposan belebukhattam volna ebbe a törésbe, se az anatómiáját, se a részleteit nem tudtam, – Karlovits azonban megint türelmetlen volt. Nem mondhattam végig. Nem is kérdezett tovább.
Kédlinek intett, – az aznap felvett betegek kórtörténeteit kérte. Talán nem is akart megbuktatni, csak megfricskázni, megleckéztetni, – lehet, hogy ennyit akart csak.
De ehhez már túlingerült volt. Már ő is túlkemény.
Sokáig válogatott a beteglapok között.
Egyet-egyet lassan, figyelmesen végigolvasott, – majd bosszúsan félrelökte. Látszott, valami szilánkosabb, gyulladtabb esetet keres… A kedves, jó Kovács Gyurka, akit ma reggel megszidott, velem együtt főtt és pirosodott, mint a rák. Vida szemtelenül vigyorgott.
Karlovits végül odaadta az egyik lapot Kédlinek:
– Hozzák be…
Soha Wurm Gyulát, ötvennyolcéves tanítót, apja-anyja meghalt, asthéniás testalkat, fájdalmai félév előtt kezdődtek a jobb kezében és könyökében… – soha Wurm Gyulát elfelejteni nem fogom.
Karlovits ügyet sem vetett a mély bókolásra, ridegen vetette oda a hosszú köszönésre:
– Tessék, mutassa meg magát a doktor úrnak…
És mint egy elítéltet, átadta nekem Wurm Gyulát.
Macskaszürke, hosszú bajusza volt. Alázatos, vérszegény szem. Az arca hamus, a csontjai kiütköztek.
Két percig kérdezgethettem. Levette kabátját, ingét, – megnéztem.
A fájdalmas izületek erősen duzzadtak.
– Hát halljuk, – mondta ekkor Karlovits.
És Wurm Gyula fölött megindult az új csatánk. Karlovits rosszul kérdezett. A kérdésből jöttem rá: a szembeötlő baj alatt szokatlan és váratlan lehet az alap. Óvatosan tapogatództam a homályban, szavaimra egyre ingerültebb válaszokat és kérdéseket kaptam.
De ekkor már közeledtem valami felé…
– Hát mondja ki végre! – csattant fel egyszerre Karlovits.
Megmondtam.
Olyan csend támadt, hogy tisztán hallottuk az Üllői-úton a villamosok csengetését. A csenden már éreztem, hogy rátaláltam. Kovács Gyurka megkönnyebbülten bólintott, – jól van.
– És az eljárás? – szorított utolsót rajtam Karlovits.
Zúgott a fejem.
Éreztem, ez a végső próba. Izgatottan és pirosan néztünk egymásra. Mint a fellobogó láng, egészen Karlovitsnak csapva kiáltottam:
– Amputatio antebrachii!
Lehet, hogy többet is mondtam. Nem tudom. Nem emlékszem semmire, csak Karlovitsot láttam magam előtt, az ő szemét éreztem magamon, kérdéseivel birkóztam, – s megint csak ketten voltunk, már nem is egy kihalt bolygón, de valahol lent, tengerfenéki mélységben, – és irtózatos nyomás nehezedett a halántékomra.
Lehet, hogy csak egy mozdulat kellett volna, – ráugrom és fojtogatni kezdem.
De a merev Kédli ugrott hirtelen oda, meg Kovács Gyurka, ijedten, elsápadva. Az öreg tanítót fogták meg mind a ketten.
– Az én kezemet?… az én kezemet?… – hebegte a szürke macskabajusz alatt az elfehéredett ajak. – Levágják… az én…
Még mindig nem merültem fel a tengerfenéki mélységből. De azt hiszem, Karlovits sem. Nem értettük ezt a dadogó, támolygó kérdést. Hát persze, hogy az ő kezét… elég nehéz volt rájönni, hogy ez a megoldás… Karlovits majdnem megfogott ezzel a kérdéssel… Nem is tudta, milyen közelre szorított a bukáshoz és szakadékhoz…
A szakadékhoz, amelynek csak akkor éreztem meg a mélységét, amikor az öreg feljajduló hangját hallottam megint.
– A jobb kezemet?…
Karlovits egyszerre határozott lett.
– Ne féljen… Nem történik semmi rossz magával, tanító úr…
Intett Kédlinek, vezesse ki az öreget.
Megvárta, amig becsapódott az ajtó.
És amikor már kint is elhaltak a lépések, felállt, hozzám jött, a szemembe nézett:
– Szégyelje magát! – ezt durván és gyűlölettel mondta.
Azzal a csitíthatatlan gyűlölettel, hogy ebben a végzetes bukásban ő is benne van.
Nem, nem tévedtem barátom. Wurm Gyula tanító úr jobbkeze csakugyan menthetetlen volt. De én mégis rettenetesen megbuktam. Embertelenül, jóvátehetetlen bűnnel…
Ezzel a csontnál is mélyebbre hatoló vágással… Az áthatolhatatlan vaksággal, amelyben csak Karlovitsot láttam… A vad és engesztelhetetlen indulattal, amellyel őrá akartam sújtani…
Ha elmondhatnám most neked, milyen sokkos reszketéssel támolyogtam ki a teremből, – ki a folyosóra, – a híg, könnyü fénybe… Hogy vártam a büntetést… Hogy reméltem valamiféle vezeklésben… Délben kihallgatást kértem Karlovitstól, beszélni szerettem volna vele, – könyörögni, – hallani valami megnyugtató szót, – egy kézmozdulatot legalább… de nem fogadott.
A műtéttani próba már előbb megvolt.
És két nap mulva megkaptam az indexemet is. Ott volt a bejegyzés: jelesen szigorlatozott.
Karlovits még itt sem kegyelmezett.
Nincs tovább, barátom. Felnőttek vagyunk. Nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Mindenért vállalni kell a felelősséget. Semmi alól nincs feloldozás.
