MARCONNAY TIBOR: AZ ÁRULÓ SZAVA
s holt teste megdermedt a napsütötte fán,
s most tudom: árnyában a megbánás profán,
jóvá kell tennem vétkem. Meghalok a vágytul…
és más földrész kopár orma tekint reám,
s a sivatagon túl dúsan zsongó Orán
hiába bűvöl: szörnyű szorongás elárul.
a hajnal is. Félve illannak a remények
éjbe. Hajdan kemény csontom velője rothad.
rejtekükből fenyítve törnek rám, akik
fekete fészkekben rémesen szaporodtak.