JÉKELY ZOLTÁN: SZIKLA-HIMNUSZ
visszhang visong vörösvércsék szavára;
indák felett a vasszínű, kopár
sziklán kígyó vonaglik odujába;
körülkötöz, pányváz száz napsugár.
tűznyelvű nap, tied rézbőrű testem –
ahogy éltem földön, vizen napon:
úgy tünök is el én az elemekben,
eljön a sárkány értem egy napon.
sziklák alatt e roppant katlan-oltár
papja vagyok – még inkább áldozat;
s már-már megolvadó testemre sóvár
ujra-fagyasztó vágyódás szakad:
termő kérgében! Meg kell én maradjak,
épségesen, mint a legszebb görög
szobor – ne szívj magadba nagy nap!
Rengessetek örökre föld-körök!
éves gejzir, forrásod feneketlen;
a föld szívéből áradsz máma fel!
Az elmulás veszett sárkánya ellen
törhetetlen Szent-györgy-dárdám leszel.
kitől minden bajom is örököltem;
ebben vonaglik, vinnyog s hempereg
égő világunkon mindenki körben;
vele születtünk s pusztulunk vele.
de én nem áldozok a hím-magánynak:
ádámi vágy lobog bennem, aki
testéből asszonyt ugrasztott magának.
Villanj elő, nőnemű valaki!
a kék sziklák között és vidd magaddal
e mélyről felmerült percet s napot
s őrizd meg mindörökre láthatatlan
matériádban, mint befalazott
kupáját harsogó évezredekben!
(Jaj, hogy lehetne a földbe csupán
fél-századra belevéglegesednem
mint örökifjú, bronztestű titán – )
sirom felé elindulok, mezitláb.
Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha;
de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán,
mint Kültigin-herceg kőoszlopa.