JANKOVICH FERENC: NÉGY FA
szökve ki a kullogó időből.
Legnagyobbja most is itt áll még:
sátorába rég betört az ég.
kölyke, fia ezt a négy fát tépte;
megrohanva százados fejét,
csattogó fogakkal marta szét…
a «Jó pásztor» színeit a rozsda –
csüng a vén fán ósdi éremül,
három facsonk bámulja körül.
itt delelt hát lágy szelekben alva?
Itt zsibongott, hemzsegett a táj?
Csend honol már, elszéledt a nyáj.
szántanak és aratnak a gépek;
bérhaszonba koplal, nyög a föld,
mintha holtak kara nyögne föl…
Sírjából kisétál éjjelente
az öreg gróf – mint egy cérnaszál
erre leng s a négy fa közt megáll…