TÖRÖK SOPHIE: NAPFÜRDŐ
TÖRÖK SOPHIE: NAPFÜRDŐ
Addig bámultam hunyt szemmel
az égető napba, mig pupillám
két sötétkék gyöngyként keringett
fejemben s felvert gondolataim
aranykásába bódultan feledték
nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
s vakon zsongtak szemeim bibor
födelük alatt – mégis láttam
és jártam, sugárlábakon jártam
s aranytenger hárfacsobogása
öntözte légies káprázatomat.
Jártam, röpültem! ez a világ
nem volt sehol, csak bennem volt!
csak nekem ragyogtak tündöklő
dombjai. Hangok szikráztak bennem
mint gyémánt, s vak szemem mögül
a világ zengő fényekkel adott hirt
végtelenről és örökkévalóságról…
És ember, ember aranyos partjaimon
ember nem volt egyetlenegy se.
az égető napba, mig pupillám
két sötétkék gyöngyként keringett
fejemben s felvert gondolataim
aranykásába bódultan feledték
nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
s vakon zsongtak szemeim bibor
födelük alatt – mégis láttam
és jártam, sugárlábakon jártam
s aranytenger hárfacsobogása
öntözte légies káprázatomat.
Jártam, röpültem! ez a világ
nem volt sehol, csak bennem volt!
csak nekem ragyogtak tündöklő
dombjai. Hangok szikráztak bennem
mint gyémánt, s vak szemem mögül
a világ zengő fényekkel adott hirt
végtelenről és örökkévalóságról…
És ember, ember aranyos partjaimon
ember nem volt egyetlenegy se.
