MAGYARSÁG
MAGYARSÁG
Három évtizede annak, hogy a Nyugat folyóirat először megjelent és e három évtized ma már az irodalomtörténeté. Irodalomtörténeti jelentőségűvé teszi a Nyugat írói körének magas művészi törekvése, a nyugateurópai kultúrába illeszkedő magyar irodalom eszményének következetes szolgálata, az irodalom és közösség szorosabb viszonyának és az írói szabadságnak megteremtése és kivívása. Ez a közönség ugyan, amely a Nyugat körül csoportosult, sajnos, könyvolvasó polgári osztályunk történeti kialakulása,a társadalmi rétegeződése folytán nem éppen a törzsökös keresztény magyarság széles rétege volt. Egy, a magyar klasszikusoktól – nem csupán azok gyér tehetségű epigonjaitól – meglehetősen érintetlen, egyébként ideges érzékenységű, műveltségszomjas zsidó polgári réteg hordozta kezdetben szociológiailag a Nyugat-ot, melynek igazolása azok a mulhatatlan magyar értékek, akiket lapjain megnyilatkozni engedett. Ma már mindenki tudja – de milyen kínzó tanulságok után –, hogy Ady Endrében a magyar klasszikusok, Vörösmarty, Petőfi, Arany óta nemcsak a legnagyobb tehetség, de a legmélyebb magyarság is szólalt meg, soha el nem halkuló prófétikus és művészi erővel. Szabó Dezső, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit életműve olyan igazolása a Nyugat-nak, mely az első évek sok extravaganciáját és a későbbiek bizonyos kiszikkadását fölényesen kiegyensúlyozzák. Ezekben a nagy magyar tehetségekben, akik méltó örökösei a nemzeti klasszicizmus kora halhatatlan halottainak, az a lélek élt és elevenített, élt és alkotott – néha talán öntudatlanul is, néha talán túl irodalompolitikai állásfoglaláson és előítéleteken –, mely a mozdíthatatlan, műveletlen maradiság és a gyökértelen idegenség között anticipálta a Harmadik Magyarország szellemét. A Nyugat, melyet napjainkban a legnagyobb magyar költő, Babits Mihály, a régi, mély, tradicionális műveltség és az igazi európai szellem és magyarság meg nem alkuvó magatartásával vezet és mely csak legújabban is Illyés Gyula társszerkesztőségével dokumentálta a következő nemzedék legkiválóbbjaival szemben való befogadóképességét, továbbhalad most útján. Ez az út a magyar Nouvelle Revue Française útja, melyhez vitathatatlan művészi értékével és néhány olyan írói egyéniséggel, akiknek nagyságához csak számban kicsiny népünk nagysága hiányzik, méltán hasonlítható. S ez az út kell, hogy a jövőben még közelebb hozza, annak ízlését «csinosítva», ahhoz a keresztény magyar értelmiséghez, mely méltó akar és tud lenni az egykor Vörösmartyt és Petőfit, Aranyt és Eötvöst olvasó atyáihoz.
