NÉPSZAVA
NÉPSZAVA
Január havában harmincadik esztendejét tölti be a Nyugat. Irodalompolitikai harcok csitulása és elszürkülése idején, ma, amikor a világnézetek a legbrutálisabb nyiltsággal küzdenek egymással, e szerencsétlen kor zilált fia el sem képzelheti, hogy mit jelentett a Nyugat indulásakor, harminc esztendővel ezelőtt.
A Nyugat irodalompolitikai és ezen keresztül világnézeti kiállás volt: balfelé. Balfelé, nem valamilyen szigorúan körülhatárolt pártprogram értelmében, hanem úgy, hogy indulásakor és az ezt követő néhány év alatt a Nyugat köré csoportosultak mindazok, akiket hangjuknak új formája vagy új lényege miatt számkivetett a hivatalos, családi használatra szánt, magyar irodalom és akik – értékük és elhivatottságuk tudatában – fórumot és pódiumot kerestek a maguk számára. Ezt találták meg a Nyugat-ban.
A húszmilliós Magyarországon egy-kétezer példányszámban megjelenő folyóirat felkavarta az egész országot. Mellette és ellene viharos irodalompolitikai tüntetés folyt, a gárda, amely körüle állott, megszázszorozta önmagát és Magyarország súlyos és végzetes problémái sorában egyáltalán nem volt alárendelt jelentősége a Nyugat ügyének sem.
Aki a Nyugat-ról – a régi Nyugat-ról – emlékezik, ezt az emlékezést nem kezdheti másként, mint Ady Endre nevével. Róla igazán érvényes a Napoleonról szóló megállapítás, hogy a császár százezer emberrel ér föl. Az ő költői jelentősége vette szárnyára a Nyugat-ot és röpítette a legmagasabb csúcsok felé.
Az Ady-revíziónak abban a gyáva korszakában, amely Adyt egyfelől konstruktívvá, jobboldalivá, antedatált ellenforradalmárrá akarja alakítani, másfelől pedig költői jelentőségét valami vadzseni, vagy őstehetség szintjére akarja szorítani, kell a kétségtelen vallomás arról, hogy a Nyugat jelentőségét elsősorban Ady Endre adta és a Nyugat Ady Endre baloldaliságán és radikalizmusán keresztül lett a radikális baloldal irodalmi zászlója.
És mingyárt Ady után a szerkesztőkről kell emlékeznünk. A halottról és az elhallgatottakról. Osvát Ernő, Hatvany Lajos, Ignotus Hugó állottak a lap születésénél és nyomták rá rendkívüli egyéniségük bélyegét a lapra. Az ő érdemük az a gyűjtő-szenvedély, amellyel minden tehetséget a lap köré állítottak, az ő történelmi erényük az a remek koncert, amely a Nyugat orchesterén keresztül zúgott bele az országba.
Itt talált talajra Móricz Zsigmond. A régi Móricz, a Sárarany, a Hét krajcár szerzője. Itt jelentek meg Babits Mihály remekbe készült költeményei, amelyek mintegy bizonyságát szolgáltatták annak, hogy a «poeta doctus» semmivel sem hátrábbvaló a robbanóan ősi tehetségnél, ha – tehetséges, ha poéta, mint amilyen Babits Mihály.
Gellért Oszkár, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső… találomra kapkodjuk a neveket, ifjúságunk egy-egy megkapó emlékezését és azután… meglepetve állapítjuk meg, hogy ez a fiatal lap az idősebbek közül is magához vonzotta mindazokat, akik mondanivalójukban fiatalok voltak.
Véletlen-e, hogy Heltai Jenő és a Nyugat egymásra talált? Véletlen-e Schöpflin Aladár Nyugat-munkatárssága? Ambrus Zoltán neve? Nem: nem véletlen. A Nyugat káder volt, a magyar írás legjobbjainak kádere és ezért lett zászlóvá, jelszóvá és tartalommá, az új Magyarország építőjévé.
Nem a Nyugat-nak és nem a Nyugat-tal rokonszenvező irányzatnak bűne, hogy az új Magyarország a régi romjain született csak meg, hogy alig élt néhány hónapig, hogy tragikus balgaságba fulladt, és hogy ennek a tragédiának eredményeképpen ma sem támadt még föl.
A Nyugat emberei jó próféták és jósok voltak. Az események fölött azonban nem ők uralkodtak.
Így történt. A Nyugat vívódva és küszködve átélte ezeket az esztendőket és idősödötten és korlátozottan, de betöltötte a harmincadik esztendőt. Harminc esztendő szépirodalmi folyóirat életében nagy idő. Normális körülmények között is az. Az a gárda, amely fiatalon és tele újatakarással, megindul útján, három évtized alatt az élről a derékra kerül és minden rossz szándék, minden óvatoskodás nélkül is konzervatívvá szelídül.
De itt minálunk még más is történt. Az irodalompolitika politikai számonkérése, a várhatónak való önkéntes elébemenés bezárta a Nyugat-ot egy egyre kisebb költői és írói kör elefántcsonttornyába. A régi nagyok közül egy-kettő és köröttük a tisztes szándékú, de végeredményében akadémiai ízű (történelmi tréfa, hogy ezt az Akadémiát itt Nyugat-nak hívják) követők. Az új Nyugat visszfénye a réginek. Jó szándék, sok óvatossággal és teljes elfordulással a problémáktól.
Így lett. Talán nem lehetett másként. A harmincéves Nyugat e korszaka az emlékezés és továbbélés kora. Nem dicstelen. Sőt: tele komoly irodalmi értékekkel. De ezek az értékek nem robbantanak világot. Nem törnek lávaszerűen, számonkérően és programmadóan az életbe.
A Nyugat szépirodalmi lap lett a szó legkomolyabb, legkorlátozottabb értelmében. Mint ilyen, egy a többi közül. A mérsékelten konzervatív, tisztes szándékú, kiforrott, egységes stílusú és szemléletű irodalom orgánuma. Egy a többi között, de a legjobbak egyike. Megérdemli azt, hogy harmincéves évfordulójáról megemlékezzék mindenki, aki a magyar kultúrát szereti és szolgálja. És ezenkívül, hogy emlékezzék a régi Nyugat-ra, amely zászló volt, ígéret és beteljesedés egy elsüllyedt jobb és szebb világban.
(–l –ó)
