HALÁSZ GYULA: CÍM ÉS JELZŐ
HALÁSZ GYULA: CÍM ÉS JELZŐ
Hogy az elején kezdjem: egy budai mozi színlapján olvastam a minap: Fenséges tenger. Akkor ötlött eszembe, mennyivel hatalmasabb jelző ez a fenséges, mint a rangosabb felséges.
Valóban: a tenger fenségesen szép. Nem felségesen. A szavak jelentése nem követi a fizetési osztályok rangsorát. A felséges kevesebb a fenségesnél. A méltóságos kevesebb a nagyságosnál.
A címek elkopnak, felfalják egymást. Nem kár értük. A méltóságos keveset mond, a nagyságos meg éppenséggel semmit. Ezt régen tudjuk. Most jöttem rá, hogy a szó nyelvi kifejező ereje mégsem fakult meg. A nagyságosban ma is van nagyság. A méltóságosból sem veszett ki egészen a méltóság, ha nem címnek használjuk. Jelzői értéke azonban kisebb amannál.
A nemes paripa méltóságos járását emlegetjük. A néger törzsfőnök talán méltósággal viseli fején a köcsögkalapot. Az arab sejk – és a hortobágyi csikós – méltóságos jelenség lova hátán. A nagyság több ennél.
Egészséges nyelvérzékkel adta az erdélyi ember fejedelmének a nagyságos címet. Az emberi nagyságnál többet igazán nem követelhetünk embertől. Hova töpörödött ez a cím a minden nagyság nélkül való «naccságák» és «naccságos urak» címkórságos világában?! A cím valóban elkopott. Nem csuda, hiszen – «nagyságossal kezdődünk». Úgy kell nekünk.
Egy ismeretlen levélíróm kérdezte tőlem: méltóságos vagyok-e vagy nagyságos, hogyan szólítson. Szánalmas kérdés. Ennél már csak az lett volna mosolytkeltőbb, ha «szerényen» ezt felelem, amit egy író-barátom felelt ugyanerre a kérdésre: «Én tekintetes vagyok, de a feleségem – nagyságos. Legalább is így szólít minket otthon a szobalány».
A méltóságos is elkopóban van. A mindenáron egymás fejére nőni akaró társasági ember és asszony kénytelen szegény kegyelmessé lenni. Istennek járó címre sóvárog. Reménytelen hajsza.
Ezért esett jól, amikor a mozi-darab címének láttára ráeszméltem, hogy a tenger mégis csak fenséges, ellenben a jól sikerült töltött káposztát ezután is bátran dícsérhetem meg így (a méltóságos háziasszonynak): «Ej, de felséges ez a töltött káposzta!»
Váratlan fölfedezésem megvígasztalt. Nem kell féltenünk szavainkat. A legvékonyabbra koptatott és meghamisított jelző is visszakapja eredeti fényét és jelentését, ha a maga helyén használjuk, a kellő pillanatban.
