ILLYÉS GYULA: ÉJFÉL UTÁN
naptárt, a sok sulyt, papirost,
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se, most
hogy nem az enyém, –
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
nézem a hessenthetlen éjt,
amely besziv majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.
Hogy elmaradtál lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér
átfog, visszahuz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek vissza mély
meredélyedbe, gyönyörü veszély.
hol mint… gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered
lefoly egy vad hegy oldalán –
Hullok, fölkelek,
némán igy megyek
mind messzebb, meleg
édes valóság, szép honod felett.