1.
1.
Mikor tavaly tavasszal híre futott Karinthy súlyos betegségének, sajátos ijedtség és megrendülés fogott el mindnyájunkat. Sajátosnak mondom, mert egészen más jellegű részvét buzgott volna föl bennünk, ha például tüdőrákról, vesezsugorodásról vagy béltuberkulózisról hallunk. Agydaganat, ez Karinthynál, a jellegzetes agy-embernél, sőt agyírónál, olyan végzetesen festett, mint Beethoven süketsége, csak gyilkosabban, kegyetlenebbül, hiszen nemcsak az agy nemes funkcióit fenyegette örökös bénulás, hanem az író élete is közeli, rohamos veszélyben forgott. Föllélekzettünk és fölujjongtunk a szerencsés műtét hírére, s fölszabadult tetszéssel olvastuk az író első híradásait betegségéről, a műtétről s a kitünő svéd sebészről, aki a daganattól megszabadította. Karinthy aztán többször is írt a dologról, s talán rossz fényt vet rám, ha bevallom: kis idő multán itt-ott már sokallottam is az agyoperáció «monotémás» uralmát.
Most pedig, hogy hozzájutottam az «eset» tüzetes monográfiájához – Utazás a koponyám körül * –, amelynek némely részletét egy magyar és egy német nyelvű napilap folytatásos közléseiből egyébként már korábban ismertem, az első laptól az utolsóig viharos izgalommal habzsoltam föl az egész könyvet. Hirtelenében alig tudom okát adni ennek a mohóságnak. A történet «végét» már tudtam, a miliő – a pesti, írói, baráti, családi környezet – számomra ismeretlen és ily mellékes-vázlatos rajzban érdektelen: Gyulák, Gézák, Bandik és Erzsik nekem puszta nevek; hipohondriás érdek nem feszít: a saját agyamban tumorra nem gyanakszom, – könyvekre éppen most nem vagyok éhes, hiszen betegszabadságos állapotban, hónapok óta egyebet sem teszek, mint olvasok, – s Karinthy általában nem «izgat» különösebben, a Karinthy-élményt oly régen és oly mélyen megéltem, a Karinthy-oeuvret oly tökéletesen fölszívtam, hogy ifjúkoromnak e bálványa, akinek irodalmi halhatatlanságáról egyébként változatlanul meg vagyok győződve, «újat nekem már nem adhat».
Athenaeum-kiadás
Honnan tehát ez a roham, ez az éjszakát odaáldozó, vad kiváncsiság?
