JANKOVICH FERENC: RÉSZEGSÉG JÉZUSÉRT
ó, ragadj el, indulat!
Bús agyamról – nagy fekete rém –
felrepül a gondolat…
Édesíts meg ezt az éjemet,
gazdátlan vérem és husom,
ó, ne vesd meg második helyed –
ó, ragadj el, édes Jézusom!
és ne ródd fel mámorom;
én a mámort érted keresem,
Téged említ, Téged rejt borom –
ó, repülj fészkembe, míg merész
lángolásom Téged hívni mer,
siess hozzám – hajnalban az ész,
könyörtelen gazdám, gúzsba ver.
bár dadogva, elmondom neked,
mint kínlódom nélküled vadon,
mint szigetén a számkivetett –
volt nekem egy kedves páterom,
ki engem a szigetre vetett,
volt nekem egy kedves páterom,
ki engem a szigetre vetett.
meggyóntam néki legnagyobb bajom,
hogy szellememben egy fekete rém
sötét uralmát bontja szilajon;
hogy elbukom, nincs erőm ellene
– a sivatagban délibáb a hit –
belém csapott az ördögi fene –
óh! esdve kértem orvosságait.
megálljak, óh – a lelkem elveszett…
Bujdokolva e földi téreken
könyörgök most is bűneim között:
emelj magadhoz engem, Istenem,
kit lángoló ész magához kapott,
ma sem vagyok a hit regőse, nem! –
ki akkor voltam, most is az vagyok.
dölyfös vitorlám repít az úton, –
hódíts meg engem, égi szerelem,
váraddá tegyél, édes Jézusom,
ki borral űzte tüzes angyalát,
óh, zengd nekem szíved hives dalát,
rabolja magadhoz égi kikötőm!