ZELK ZOLTÁN: ÉN TÉGED TUDLAK
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.