Cs. Szabó László: Egy francia irodalmár • (Daniel Helévy)
Cs. Szabó László: Egy francia irodalmár •
(Daniel Helévy)
(Daniel Helévy)
Minél hosszabb az életünk, annál több előd osztozik rajta. Szellem és kifejezés csak azért bővül, hogy az egyre tudatosabb örökséget befogadja. Az ember nem magáért gyarapszik, visszatérő őseinek, a vér hazatérő emigránsainak kell a nagyobb szállás. Ábrándjainkkal mindhalálig első húsz évünknek adózunk, jellemző és végleges gondolatainkkal sokkal többnek. Ez az élettani tünet a nyers tehetségeken is meglátszik, hát még a tudatos hagyománytisztelőn!
Felhős kálvinista lelkiismeret, svájci szorgalom, zsidó-francia hazaszeretet, orleanista rokonszenv az ifjú Daniel Halévy öröksége. A Halévy, Breguet, Lebas, Berthelot, Bizet, Vaudoyer család rokona, apja révén a múlt századi francia irodalommal, anyja révén a kálvinizmussal barátkozik, Sorel és Péguy barátsága köti a balparti Párizshoz, bourbonnaisi parasztismerősei a francia földhöz. Így formálódik, gazdagodik a legérdekesebb élő francia irodalmár.
Apja, Ludovic ünnepelt színpadi szerződ, nagy lapok előkelő krónikása. Foglyul ejti a boulevard, a nagyvilági irodalom, de nem rontja meg. Az Orpheus, Szép Heléna, Párizsi Élet szövegírója nemrég kiadott naplójában a Goncourt testvérekkel vetekszik, a Cardinal család pokoli rajzsorozatát Sorel a francia irodalom moralista remekművei közt emlegette.
A fia igazi „párizsi fiú", Párizs egyik falujából való. Mert Párizs ma is, de hatvan-hetven éve ezerszer inkább egy sereg fatornyos hazából állt, egyik-másik negyede éppen olyan szülőföld, családi körre szabott falusi táj, mint például nálunk Szalka. Lasserre, a bölcsész, Verlaine, a költő az ötödik kerület, Larguier, az író, Champion, a történész a hatodik kerület bennszülöttjei s egész életükben ragaszkodnak fatornyos negyedükhöz. Igaz, hogy ez a „fatorony" egyszer a Pantheon kupolája, másszor a Saint-Germain apátság tornya. Daniel Halévy egyik kedves könyvében leírja az ő falujukat, is mely a Cité sziget s az Akadémia közti Szajnaparton fekszik. Talpalatnyi hely, de háromévszázad irodalma tapad rá. Apja mestersége később a boulevard mögött emelkedő Montmartrera húzza a családot, itt Degas a szomszédjuk s a Dreyfus pörig legjobb barátjuk. A Montmartret akkor még veteményes kertek s tehenészetek tarkítják, Párizs egyik faluja. De a hűtlenség nem marad bosszulatlan: a bukolikus hegyoldal lezüllése, a terjedő nagyvárosi lepra pár évtized után visszatereli őket a Szajna-parti ősi házba. Daniel egyelőre csak testileg kerül haza. A jómódú boulevard-író fia protestáns önkínzással vezekel csillogó életükért, kitapogatózik a külvárosba, munkásegyetemeken tanít, külsőleg is vezeklik, szakállt ereszt, bársonyzubbonyban jár. Az irodalmi, nagyvárosi és akadémikus Párizs fia egy ismeretlen városba kerül, az apák polgári örömeiért vállalt bűnhődést esti tanfolyamokon, népegyetemeken morzsolja le. Az a vértelen polgárháború, akit jámborul Dreyfus-pörnek hívunk, a századfordulón fölrázza a bénult külvárost, a Commune vérvesztesége után most mozdul először az északi és keleti „vörös öv". Eleinte minden segítségen kap, a vezeklő, fiatal burzsoát is befogadja. Ha nem volnának belső törvényei, talán sose szakadna meg ez a barátkozás. De a külváros nemsokára enged mély belső törvényeinek, elönti a sztrájkhullám s az iskolánkívüli, polgári humanizmus a szervezett osztályharcba fúl. Már csak a műkedvelő alapítókat érdekli, hallgatóságuk utolsó szálig visszaszökik a vörös zászló alá. Így végződik Halévy s a többi jó házból való fiatalember kültelki kirándulása.
Megismerkedik Péguyvel, elkezdődik a bourbonnaisi falujárás. A népi Párizst abban a Közép-Franciaországban találtam meg, írja, mely a keleti kerületeket, Bellevillet, Ménilmontantot benépesítette. 1907 és 1934 közt négyszer járja be a vidéket, úti jegyzetein alapszik az európai falukutatás egyik dilettáns mesterműve, a Visites aux paysans du Centre.* De a háború s az öregség a test után lelkileg is visszahúzzák a szülőházba, a belső párizsi körre, néhány régi utca, néhány régivágású mesterember, néhány bolt bűvkörébe. A szellem a világűrön át a szülői háztól a szülői házig röpül, mint Babits híres versében, a „Hazám"-ban.
Látogatás a közép-franciaországi parasztoknál (1934).
Rengeteg és rengetegfajta őse, a nagy család, a tanuló- és vándorévek, a külvárosi tapasztalat, a bourbonnaisi és berryi falujárás, Sorel és Péguy barátsága mint a francia Halévynek használnak. Egy gondolkozó és dolgozó haza sötétlik szakadatlan e vérbeli párizsi mögött. Ha Párizs nem állna számtalan faluból, ha egy-egy törzsökös negyedét nem hívnák éppen úgy „pays"-nek, tájnak, akárcsak az Ile de France egy-egy költői zúgát, a Gatinaist vagy Mantoist: Halévy egy nagyvilági író nagyvárosi írófia volna. De maga is faluból, a maga párizsi falujából származván, népi francia maradhatott. Rokonszenve mindig e dísztelen, népi Franciaország és népi Párizs felé húzta, a várépítő Vaubanhoz, aki a parasztnyomorról írva, föláldozta katonai pályáját, Michelethez, a párizsi kézművesivadékhoz, Proudhonhoz, az emberséges paraszszocialistához.* Akár a harmadik köztársaságról, akár a középfrancia parasztsorsról ír, laponként feltűnik a kevéssé látható, de kimeríthetetlen Franciaország, a címeresek és forradalmárok, papok és istentagadók, katonák és antimilitarista tanítók, parasztok és sztrájkoló soffőrök, tengerésztisztek és halászok, közírók és vaud-villeszerzők, saint-marceaui vargák és semmittevő boulevardierek, saint-antoinei asztalosok s elfeledett újságkrónikások hazája. „A vad protestáns parasztok a provencei szél-járta Nimes külvárosában" írja egy helyt. A kép, melyben egyszerre két ellentétes francia táj és életforma villan fel, jellemző egész életművére.
La jeunesse de Proudhon (Proudhon ifjúsága, 1913); Vauban (1923); Jules Michelet (1928). Proudhon kritikai kiadását is részben ő rendezte sajtó alá.
Még a franciák közt is nagy olvasó. Hogyan tudnám megértetni egyszer honfitársaimmal, hogy az olvasottság Angliában és Franciaországban magától értetődik? Magyarországon, hol a céhbeliség fokmérője, hol gyanúok, a tehetség szépséghibája. Úgy vitatkoznak róla, mint a vérbaj irodalmi hatásáról. Holott Halévy szédületes ismerete a legjobb példa, hogy az olvasás nem árt a világfiasságnak, életbölcsességnek, az értelem és kedv frissességének. Az ember olvas és forog a világban, olvas és társas lény marad. Halévy ennek a mindentudó, udvarias, nagyon civilizált s ezért nagyon szerény írástudónak végső kifinomodása. Sosem hallgatja el írótársait, gavallérosan idézi ellenfeleit, még azokat is, akik meglopták. Igaz, hogy az elhallgatás elsősorban kisded magyar irodalmunk gyönyörűsége.
Halévy a Dreyfus-pörtől a Péguy alapította Cahiers de la Quinzaineig résztvett a legtöbb szellemi harcban, a modern francia önvizsgálók mesterei, barátai voltak. De igazi nagysága hosszú előkészület és katonáskodás után csak a húszas években derül ki. Régen is, most is gyakori francia tünet, hogy az írók szűk körű, szilárd tekintélye életük alkonyán jut a nyilvánosságig. Elkésett hírük már a halál utáni fölfedezéssel határos, de épp olyan tartós is. Az irodalom örök rendje, (az ókorban sem volt másképp), hogy a mestert előbb a hozzáértő barátok fedezik fel, aztán a közönség.
Igaz, hogy az öregedő Halévy munkái hozzáférhetőbbek, mint korábbi írásai. Tekintélye, híre az őszi betakarításon: a közép-franciaországi parasztokról s a harmadik köztársaságról írt munkáin nyugszik.
Négyszer járt a Bourbonnaisben, 1907-ben, 1910-ben, 1920-ban és 1934-ben. Könyve, a Visites aux paysans du Centre az odavaló faluk harmincesztendős viszontagságairól szól a mindenkori szemtanú friss szemével, de a néző egyre bölcsebb s egyszerűbb, egyre öregebb magaslatáról. Az első két út az elvándorlás, alkoholizmus, vallási harc mélypontján éri a bonapartista gyámkodástól megszabadult falut, harmadik útján az elesett fiúk céltalan vagyonú apáival találkozik, negyedik szemléje gazdasági mélyponton, de erkölcsi erősödésben találja őket. Semmi se történt úgy, ahogy első két vándorútján a tanult, szocialista parasztokkal tervezgette, a létkérdések alig változtak, a morális kép mégis vigasztalóbb. Az ipar megszöktette ugyan az ivadékokat, de jórészük visszakerült mint kertgazda szakmunkás. Az alkoholizmussal s egykével sújtott századeleji francia falut ma már inkább csak az egyke nyomorítja, az is enyhébben. Kevés változás, régi gondok: ez a mérleg. Mert egy félévszázad semmi a falu életében, még az iramló ipari civilizáció is nehezen feszíti szét csillagforgástól függő, évezredes formáit. Ha Vadnay Andor 1900-as első tiszavidéki helyzetrajzát napjainkig folytatta volna, ahogy tette Halévy Közép-Franciaországgal ugyanerre tanítana. Magyar példa híján példázza tehát e francia könyv, hogy a jó falukutatáshoz nem árt a félévszázados személyes tapasztalat.
Halévy batyuja eleinte még tele van irodalmi emlékkel, a Bourbonnaisból származó Georges Sand vagy Charles-Louis Philippe elevenebb ismerősei a parasztnál. De az ismerkedést megkönnyíti a másik fél: Guillaumin úr, az olvasott, szindikalista paraszt vagy Bodard út, aki nappal falusi mészáros, este levéltáros. Így a kutató hamar bemelegszik, második útján már régi barátok várják. Egyik huszárőrmesterből átvedlett szőlőnemesítő, a másik protestáns bibliát olvasó katolikus gazda, egy harmadik harcos parasztszocialista. Mind könyvolvasó, mind előfizető. A felbomló paraszttudat vetületei épp olyan változatosak, mint Magyarországon, az időtlen mesemondó s az ifjúkommunista két véglete közt ott a falusi növénytudós, a szívós belső telepes, a szindikalista majoros, az elkapatott napszámos s az ifjúság, mely egy hatalmas gazdaságtörténelmi forradalomnak engedve az elsőfokú termelésből a másod- és harmadfokú termelésbe húzódik, vagyis a bourbonnaisi faluból a környékbeli nehéziparba, onnan a fővárosi fényűző iparokba. Halévy látköre egyre tágul és egyszerűsödik, utolsó látogatásán már elér a falu s az ország végleges sorskérdéseihez: alacsony szaporodás, egyenlő örökosztás, telekmorzsolódás, hiányos tagosítás, rossz lakás, hiányos közegészségügy, agrárolló s elvándorlás, mely a kiürült falukat olasz, spanyol, lengyel, horvát, cseh telepeseknek engedi át. Törvény, jutalék, állami beavatkozás nem köt a földhöz. Évezredek óta menekül az ember a földmunkától, írja mélabúsan a föld-párti Halévy, csak erőszak, vas törvény fogja a mezőn. Ma nincs késő-római kolonátus, keresztény hűbériség vagy más hatásos kényszer; a katonáskodás, az ipari munkaidő és munkabér, a könnyebb testi munka s a munkásgyűjtő iparvállalati autóbusz a városba rabolja a fiatalokat. Roger Martin du Gard kis regénye, a Vieille France (Vén Európa) is ezzel a célzással végződik.
Akár a párizsi külvárosban, Halévy e falukban is a szónoki, szektariánus szocializmus helyett egy emberibb szocializmust keres. De a legkisebb mezővárosban is a rideg „guesdeizmus" az úr — (így hívták Jules Guersderől, a francia marxizmus vezéréről) — s a párizsi irodalmárnak, Proudhon tanítványának csak néhány magános, öregedő harcos a megértője.
Amit bátyja, Elie elvégzett a Napoleon-kori Angliával. Meinecke a világpolgári Németországgal — (és senki a magyar liberális korral) — Daniel Halévy elvégezte a harmadik köztársasággal. Történettudós, szépíró és kortárs (mert családi emlékei kortárssá is öregítik); a politikai reflexiót oknyomozó leírással keveri, a mű egyik szárnya Bainville, Thibaudet, Jouvenel, Fourcade, jean Prévost nagy esszéivel határos, a másik Seignobos, Siegfried, Zévačs kutatásaival. Mint szemlélő e két műfaji véglet közt áll, a művész azonban apjára emlékeztet, a naplóíró Ludovicra.*
La Courrier de M. Thiers (Thiers úr postája, 1920); Décadence de la Liberté (A hanyatló szabadság, 1930); la Fin des Notables (A címeresek vége, 1930); La République des Comités (A bizottságok köztársasága, 1934); La République des Ducs (A hercegek köztársasága, 1937); Pour l'étude de la triosičme République (Hogyan tanulmányozzuk a harmadik köztársaságot? 1937).
A harmadik köztársaság rengeteg huzavonából, kertelésből s végül egy elsietett alkotmányból született. Azzal, hogy Sedan másnapján kikiáltották, korántsen vált nemzeti valósággá. A franciák csak 1879 óta élnek köztársaságban, csak azóta igazán köztársasági a kormányzó emberfajta s a választói szavazat. Thiers, az első elnök még egy személyben cézár, néptribun, miniszterelnök, házelnök, Gambetta a hetvenes évek közepén „a köztársaság Napóleon”-ja, romantikus félisten s a Boulenger-válság a nyolcvanas évek derekán ismét egy diktatúra előszele! Csupa köztársaságellenes tünet, csupa visszaesés a romantikus hőskorba. Gambetta hadviselő s honmentő Nemzeti Kormánya még nem a harmadik köztársaság, a Commune még kevésbé, a legitimista többségű Nemzetgyűlés sem az. Utóbbi leginkább a polgári, cenzusos királyságra emlékeztet, vám- és adópolitikája sokkal maradibb, mint a megelőző második császárságé. A paraszt még süvegel, a munkás még bársonyzekés romantikus forradalmár, a törvényhozásban címeresek ülnek, Thiers, Mac-Mahon, Broglie „történelmi alakok", a köztársaság első lustruma nagyszabású falfestményhez hasonlít, akárcsak a megelőző zárt korszakok.
Ezt a tizenkilencedik századi hagyományos és hagyományhű Franciaországot homályosítja el az 1876-os képviselőválasztás, az 1879-es szenátorújítás s a plebejus Grévy elnöksége. Incipit Respublica, végre elkezdődik az igazi harmadik köztársaság. A történész ettől kezdve félhomályban dolgozik, az ország sorsa parlamenti bizottságok, alkuk ködébe vesz. Elindul Franciaország kettős története.
Kettős a történet, mert kettős az alkotmány. Egyik az 1875-ös parlamenti, másik a Napoleon féle konzuli alkotmány, első a látható, politikai, parlamenti Franciaországot szabályozza, utóbbi a láthatatlan, funkcionális országot. E megosztlás nélkül érthetetlen volna az egyszerre gyönge és erős, több sebből vérző és sok sebet osztó rugalmas nemzet, az egyidejű munkászavargás és gyarmatszerzés, a polgárháború és a zavartalan művelődés. A francia nemzet titkos élete s az általános választások: a „vox populi" közt kevés az összefüggés, a szavazat pártszíne évtizedek alatt alig változik, tájak, vidékek hagyományát, bennszülött családok hajlamát tükrözi, nem eszméket s egyetlen törvényszerűsége, hogy a kisember, a „popolo minuto" következetesen leszavazza s visszatartja a hatalomtól a nagyokat, a „popolo grasso"-t. (Igaz, törvényszerűségének ez éppen elég.)
A látható történelem színe a parlament, amely 1876 és 1879 közt a főrendek és vidéki címeresek kezéből átsiklik a polgári értelmiség hatalmába. De ha törvényszerű, hogy a kisember 1876 óta leszavazza a nagyokat, az is törvényszerű, hogy a baloldali többséggel választott törvényhozás titkos áramlással jobbfelé sodródik s legtöbbször jobboldali kormánypolitikában bukik el. A popolo minuto átvette a hatalmat és Franciaországban — kihalt a forradalom. Hogy történt ez?
Párizs még Thiers elnöksége alatt egy vidéki szabadkőműves tanítót küld a törvényhozásba. Kis rés a Nemzetgyülés földbirtokos-nagypolgári egyeduralmán, de elég ahhoz, hogy Barodet (így hívták a tanítót) szellemi rokonai: radikális ügyvédek, tanárok, tanítók benyomuljanak rajta. Az összes időközi választás egy-egy baloldali győzelem. De a végleges változás, mint említettem, csak az első országos választással, az első szenátorújítással s Grévy elnökségével, tehát 1879-el kezdődik. Azóta beszélünk a kisemberek, bizottságok, pajtások, tanárok, kisvárosi doktrinerek köztársaságáról. A világforradalmár Franciaország a baloldali jogászok és filozopterek kezén óvatos, vidéki, kispolgári köztársasággá változott, Párizs hősies köztársasági mitoszát a lomhább vérű vidék a maga képére gyúrta.
Nem hiába két köztársaság a két napoleoni császárság dajkája, a Bonapaerteok mindig kacérkodtak, a republikánizmussal. De ha ők majdnem republikánusok voltak, az elvidékiesedő köztársaság viszont magába szívta a bonapartizmust. Lefelé egyenlősít, egyházellenes, békebarát s ugyanakkor hiú nacionalista. Amit francia radikalizmusnak és radikális pártnak hívunk, hívhatnók köztársasági bonapartizmusnak is. Gambetta, Jules Ferry, Waldeck-Rousseau, Clémanceau, Poincaré „erős keze" szintén e szívós napoleoni hagyományra vall.
Köztársasági parlament és királyi udvar sokban egymásra ütnek. Cselszövők, rágalmazók, irígyek, a legtöbb okos tervet csak idegen zászló alatt engedik át. Franciaország története érthetetlen volna, ha beérnők a törvényhozás történetével, mint például hivatalos krónikása, Seignobos. De a félhomályban dolgozó Halévy rátalál a másik Franciaországra is, melyet a konzuli alkotmány nyomán ma is ősi testületek: a Hivatalnoki, Katonai, Egyházi, Diplomáciai, Tanítói Kar igazgatnak. Nem említi, de írás közben nyilván sokszor gondolt rá, hogy a francia külügyminiszterek gyorsan változnak. Philippe Berthelot azonban, az állam szolgája sose mozdult a helyéről. Miniszterek jöttek, miniszterek mentek, a parlament pillanatok alatt széttépte őket, Berthelot beteg szívével majdnem utolsó pillanatig őrhelyén, a miniszterek háta mögött állt.
A harmadik köztársaság III. Napoleontól örökölte ezeket a „karokat és rendeket", ő meg a második köztársaságtól, az a júliusi királyságtól, az a restaurációtól s az első Napoleontól. De az első császár se dolgozott jövevényekkel, munkatársai nagyrészt a tizennyolcadik században, XVI. Lajos alatt régi magisztrátusi, katonai vagy taláros családból születtek. A mai Franciaország nemcsak építészetileg, nemzeti létében is a tizennyolcadik század adósa, csak formailag köztársaság, igazi valójában egy köztársasági nemzet. A hangsúly a nemzeten van, nem az államformán. „Monsieur, il y avait le France", felelte Aumale herceg, mikor a perbefogott Bazaine azzal védekezett, hogy minden elveszett. „Ott volt Franciaország. „A politikai összeomlások mögött tovább élt az ország, vérveszteségei s kudarcai után a testületek fellegvárába, a "hivatások federalizmus„-ába húzódott.
Régi jó idők? Boldog századvég? Igen, régi boldog idők, tizévenként egy félévre! feleli keserűn Halévy. Amíg tart egy-egy világkiállítás. A csillagászati törvényszerűséggel visszatérő kiengesztelődések közt a harmadik köztársaság vértelen polgárháborúkban vergődik. 1877: alkotmányválság, 1878: világkiállítás; 1888: Boulenger-válság, 1889: világkiállítás; 1899: Dreyfus-pör, 1900: világkiállítás. Az ember csak a világkiállításokra emlékszik!
„Maga se tudta, milyen meglepetésre készül", írta egyszer e sorok szerzője a Párizsba utazó Adyról. „Finom trubadur muzsikát várt s fegyverzajra érkezett. A franciák, akik sose szerették egymást, a század elején tűrték egymást legkevésbé. Meghasonlott országban kötött ki, amely nem rejtegette a világ elől a ránehezedő kísérteteket. A zsenge köztársaság habozás nélkül vállalja az eszmei harcok nagy teherpróbáját; jóformán össze se vakolták, már nemzeti válságban vergődik. Elgyöngülten és megtépázva még mindig tanítani akarja Európát! Ez a bátorság hódította meg Adyt. Egy napsugaras Nyugaton talán dölyfös magyar úr maradt volna, de a szerencsétlen Franciaországban ráeszmélt a nagy nemzetek öntisztító szenvedélyére. Ady a vátesz a Saint-Lazare pályaudvar mögötti piszkos utcában született. Élni nem elég, tisztulni kell s aki tisztul, bűnhődik. A franciáktól tanulta meg a bűn könyörtelen önismeretét."
