TÖRÖK SOPHIE: FÉNYKÉPEK ELŐTT
utálatos! - s ellenszenvvel huzom le róla
szenvedő tekintetemet - utálatos! - mert
szeme s szája olyan, milyet csak utálni lehet!
Sohasem képzelem embertársamról
hogy azért lelke más,
testével nem azonos, s a szomoru
lélek benne nem vállalja sajátul.
ezt a szemet és szájat; -
ezt az arcot, melynek sokféle pillanatban
rögzült képe előttem fekszik, -
s puhány tekintetével azt állítja
magáról, hogy velem azonos!
ismerősként jönne elém! hogy utálnám
álmatagul töppedő vonásait, e sértődötten
lapuló ázalag-melankóliát,
milyen fakó! Arcán ijedős bátorság
és óvatos harag harcol a nők jogáért,
de mosolya édeskés, finoman hervadó
operett-színésznő arca ilyen, ki valaha
nagy napokat látott, s divatjamult teste
most kifogott kocsik hajdani
lázviharán mereng…
idegen, idegen sors, idegen jellem! - és olykor
ijesztően ismerős, mint rég elásott bün.
Vonásaiból utált és tagadott rokonok
arca kacsingat elő kisértet kárörömmel,
hirdetve faj hitvány hatalmát
s az anyag siralmas diadalmát.
ÉN-nel kezdeni az életet mit ér?
Az ifjuság egyén, - az öreg csak fajta!
Amit magátépitő ifjuságom haraggal
elsöpört - a silány idő pókhálóujja most
kaján gonddal mind visszarajzolja rám…
ellenséget és veszitett barátot -
Istenem! hiszen semmi sem enyém rajta,
affektált keze sem, választékos urnő-mozgása
sem! humor nélkül vihog s oly érzelgős jelenség,
mint polgárotthont diszitő háromszinnyomat.
mondd, hogy csak próbára tettél! mondd
hogy rémálom! s nem vagyok vele gyógyithatatlan
összezárva! mondd hogy fekete vagyok, szikár
és disztelen! csont vagyok és homlok,
férfivágy nem érintett
s nem csufit se tincs, se asszonyalázat!
s nincs közöm senkihez! nem vagyok
vak hurok ős és utód közt, keserü
szivemet nem fertőzte részvét,
magamért éltem!
tekintet! ha kiáshatnálak homlokomból
hogy ne láss!
hogy ne láthassalak…