JOÓ TIBOR: MÉG EGYSZER A "BÚSMAGYAR"-RÓL
JOÓ TIBOR: MÉG EGYSZER A "BÚSMAGYAR"-RÓL
A múlt számban mutattam rá Kölcsey példáján, hogy száz év előtti romantikusaink milyen véleménnyel voltak arról a nemzetképről, melyet a mai nemzetkarakterológia belőlük merítve, rájuk támaszkodva és hivatkozva alkot meg, a "búsmagyar" alakjában. Múlt számban közölt Kölcsey idézetből kiderül, hogy Kölcsey távolról sem tartotta a "busongást", s mindazt, amit e képpel össze szokás foglalni, gyökeres, eredeti és állandó nemzeti jellemvonásnak, még kevésbé lényeges tulajdonságnak, hanem csak a történeti helyzetet időszerűen kísérő lelkiállapotnak. Azért "bús" a magyar szerinte, mert oka van rá, nem azért, mert lelkialkat olyan, − lelkialkata egészen más előjelű érzésekre diszponálja, − s amikor nem volt és nem lesz oka rá, a "búsmagyar" nyom nélkül elenyészik.
Azóta Széchenyi Istvánnál akadtam teljesen ilyen értelmű megállapításra. A "Hunnia" 175. oldalán ezt olvashatjuk: "A Magyar mindennap erősebben érezvén a lelki szemrehányás epesztő kínjait, hogy nemzeti sajátságaitól gyáván elpártolni tudott, de még csak anyanyelvével sem bír többé, oly ingerlékeny, s a legviszásb érzések nyugtalanságaival oly telisded teli van, mint minden érző test, melyben tövis ül, s mely annak szünetleni bökdösésit élesebben érzeni kezdi. Azon ki nem magyarázható melancholia, mely minden érzelmi, sőt még legszebb örömin és átborong, s mintha keleti vérében rejtenék, már-már alkotórészévé vált; azon öröki megelégületlenségi magával s az egész teremtéssel, mi vagy gyászoló búba süllyeszti, ha érzetit zengi, vagy kicsapongása oly könnyen lobbantja, ha vigadni akar, s mint kétségbeesett gondjait erővel felejteni törekszik; mint azon ismertetőbb jelei végre mostani charachterének, mint szapora lelkesedése, még szaporább elhidegülte, álhatatlansága, rendetlen viselete dolgainak, életének nem nagy becsben tartása, s honáért mindent áldozni kézsége, de viszont mind másokkal, mind magával oly ritka egyezése, s ügyefogyott egymás elleni örök irigysége − beteg állapotjának mindannyi félre nem érthető kórjelei."
Íme hát Széchenyi is a "beteg állapot kórjelét" látta "azon ki nem magyarázható melancholiában", mely a magyarnak "már-már alkotórészévé vált", úgy tűnik föl, "mintha keleti vérében rejteznék". Széchenyi is tudta, hogy nem ott rejtezik, hanem éppen akkori történeti állapotában. Sőt! Íme mindazokat a tulajdonságokat, melyeket nemegyszer a nagy magyar bűnökként sorolt fel, ugyancsak "a beteg állapot kórjeleinek" tekintette, a pillanatnyi meghasonlás lelki következményeinek. Másként hogyan is hihetett volna a magyar belső, lelki reformjának lehetőségében, és hogy lehetett volna ereje munkálkodni rajta?
