ILLÉS ENDRE: FARKAS GYULA KÖNYVÉRŐL • "Az asszimiláció kora a magyar irodalomban"
ILLÉS ENDRE: FARKAS GYULA KÖNYVÉRŐL •
"Az asszimiláció kora a magyar irodalomban"
"Az asszimiláció kora a magyar irodalomban"
Milyen izgalmas könyv! Egy félszázad magyar írói főnek és pirosodnak benne, mint a forró vízbe dobott rákok. Az egész anyag sistereg, lobog, bugyborékol, − kicsordul az olyan kis katlanból, amilyen egy alig húszíves könyv… De akármilyen kicsi is a katlan, még belefér a szerző, akit a kritikusok jókora loccsanással taszítanak hősei közé. És a fortyogó, gőzölgő vízbe beleugranak maguk a bírálók is (természetesen nem a Szekfü-alkatú komolyakra, mértékletesekre gondolok); sértegetnek, félreértenek, fájdalmakat panaszolnak, átpirosodott képpel vagdalkoznak, − rakják a tüzet, s azután fuldokolva nyelika forró hullámokat.
Izgalmas könyv?… Ne töltösön-e el ez az izgalom eleve gyanakvással? Vajon kavarhat-e komoly, irodalomtörténeti mű alantas indulatokat, lehet-e becsületes, jószándékú írás ordító napi szencázió? Éppen Szekfü Rákóczi-könyvére kell gondolnunk, s feleletünk alig lehet kétséges. Úgy látszik, hogy könyvet égetni nemcsak a jobboldalon tudnak, ezt az előkelő, korszerű véleményformálást a baloldalon is szívesen űzik. S milyen tehetségesen! Beléfojtani a szót a gyalázatosba, hetediziglen sárbarántani és bemocskolni minden régi könyvét, egy-egy tévedését, elírását (olyasfélét, hogy a Vígszínházat nem 1895-ben, de 1896-ban nyitották meg − milyen arcpirító sérelem!) kiszögezeni a városkapukra, − Jericho falainak le kell omlani erre a harsogásra. Előkelő irodalmi napilapunk, mely oly szívesen hivatkozik a Kemény Zsigmondi hagyományokra, így vélekedik Farkas Gyuláról s könyvéről (nevet természetesen hiába keresünk a cikk alatt, a mondatot nemesi rangra a névtelenség emeli): "Farkas Gyula… könyvet írt, amely a Magyar Történelmi Társulat kiadásában jelent meg, de amelynél alacsonyabb szempontú s rosszhiszeműbb irodalmi kézikönyvet magyar nyelven még nem írtak, s amelyről túlzás nélkül megállapítható, hogy elfogultságában, sőt elvakultságában körülbelül a magyar irodalomtörténetírás mélypontját jelenti." Nem lehet megdöbbenés és eszmélés nélkül hallgatni az ilyen ropogva kitörő guerilla-tüzelést, végre is olyan valakiről van szó, akinek például Kemény Zsigmond neve nem toroköblítő szólam, de aki a pusztakamarási halott politikai és irodalmi nemzedékéről nem közönséges gazdagságú könyvet írt, s akit komoly, érdekes munkáival − ha sokszor téved is − becsül még néhány jóhiszemű ember ezen a préritűzben fuldokló magyar nyelvterületen.
Milyen kár, hogy Farkas Gyula szétmarcangolt új könyve nem olyan jó, amilyen kíméletlenséggel, önzéssel és tudatlansággal támadják, − hogy a pökhendiek ellenében nem lehet teljesen melléjeállni… A nagy téma a századforduló, mindaz, ami előkészítette és követte, tehát asszimiláció címén elsősorban a zsidóság és a svábság, irodalmi síkon száz és száz név, olyan komor irodalmi Don Kisott és még komorabb Sancho, mint Vajda János és Palágyi Lajos, olyan ellemfelek, mint Ignotus és Rákosi Jenő, − a táj félelmetesen füstölgő lávamező, észrevétlen, alattomos lángok csapkodnak ma is mindehol. Ennek a tájnak irodalmi baederjét írta meg Farkas Gyula, − és munkája a felállított tételek és az elmaradt demostrálások könyve. Olyan kiállítás, amelyen a katalógushoz nem tartoznak képek, a marasztaló irodalmi ítéletekhez Farkas nem tudta elég forrósággal és elég meggyőzően odarajzolni az írókat.
Már a merev tételt is kifogásolnunk kell… Farkas Gyula a kiegyezés és a világháború közé eső félszázadhoz talált egy jóformájú kulcsot (Szekfü Gyula és Schöpflin Aladár sokfelé mutató, kitűnő munkáiban találta), beleillesztette egy-két zárba − nyíltak, megforgatta egy-két emberbe − kihullott kócbelük; megejtette a könnyűség. Azt hitte, hogy a kulcs beleillik minden zárba, kiszolgáltat minden embert, nyitja az egész kort. Az egész kort? Milyen gazdag egy félszázad! Mennyi rétege és örvénye van, mennyi hőse, mennyi titka; más pleinairben, s más borulatban; hányféle maszkot ölt, s mindenfajta leleplezés igazi csattanója (Farkas Gyula figyelmébe ajánljuk), hogy a lerántott maszkok alatt mindig más arcot találunk. Nincsen olyan világ, amely csak gránitot, csak vasat, csak parafát használna fel építőanyagul, amikor önmagát formálja. Farkas Gyula tévedése, hogy egy félszázad minden italát milimárik által hamisított tejnek és zsidó kocsmárosok pincéjéban pancsolt bornak ízlelte. Asszimiláció? Kétségtelen, hogy rengeteg zugba belevilágíthatunk ezzel a lámpával, de emelhetjük akármilyen magasra, a tárna nem világosodik meg tőle, mindig csak egy kis fénykörben fogunk botorkálni. Társadalom, politika, irodalom félelelmetesen felhígult ebben a korban fél- és ál-asszimiláltakkal, − ezt alattomos gánccsal vagy otromban hangoskodással sem lehet túlkiálltani, elfeledni vagy letagadni. Az ilyesfajta kellemetlen igazságokat csak közmegegyezéssel lehet elhallgatni, a csendbontó prófétát pedig fejensúlytani. De a prófétának már nem adatott meg ma a kegyelem, hogy a teljes Igét mondhassák ki, − Farkas Gyula viszont ilyesféle szerepre vállalkozott… Egyetlen varázsigére, egyetlen maszkra, egyetlen titokra egyszerűsíti le félszázadát, − "asszimilánsok" hajtogattja, s azt hiszi, ezzel mindent elkiálltott. Az asszimiláns idegen szellemet, kicsorbult magyarságot, üres mellverést, alattomos mérgeződést jelent (s ezt valóban mind jelentette is), de az a kor, amelyre oly jellemző az újonnan jöttek roppant eláradása, mégis gazdagabb, bonyolultabb mint egy kémiai vagy biológiai reakció, szóval mint maga a meztelen asszimiláció.
Farkas Gyula bizonyosan ismeri azokat a türelemjátékokat, amikor különböző kartondarabkákból ábrákat vagy tájakat kell összeállítani. Jó sokáig simán és kedvvel rakosgatunk, nehézségek inkább csak a játék vége felé jelentkeznek, amikor mindig marad két-három olyan kartonunk, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Farkas Gyula is így járt a korral és elméletével… Maradt két-három írója, akiket lenyelni volna jó; de ez még sem könnyű feladat. Tehát éppencsak halvány nyomok jelzik, hogy ezek az írók is éltek, − halvány nyomok nem a korukban, amelyben bő nagy fészket vájtak maguknak, de Farkas Gyula könyvében, ahol csak futólag és távolról láthatjuk őket. Tételéért: az asszimiláció kora egy nagy vérveszteségre és aléltságra következő elidegenedés, ez a kor idegenekkel való mérgeződés, igazi magyarság helyett ál-magyarság, s azután Adyék felléptével művészi és faji regenerálódás támad, − az érdekes, sok mindent magyarázó, bátran és mereven végigmondott tételért jóformán köszönőviszonyba se kerülhetünk olyan izgalmas, irásaiban ma is mustosan erjedő, kivételes remek íróval, mint például Mikszáth Kálmán. Farkas Gyula nem használhatja Mikszáthot semmire, tehát egy-két általánossággal óvatosan kikerüli. De bármilyen érdekesen alkalmazott is egy elmélet, szabad-e így elszegényíteni egy kort, hogy kiemeljük belőle legjobb, legjellemzőbb íróját? Vagy mit szóljunk ahhoz, hogy Ambrus Zoltán jóformán csak az "ott voltak még" felsorolásban fordul elő. A kiegyezés és a világháború félszázadát, úgy látszik, mégsem lehet egyetlen kulccsal nyitni, s Farkas Gyula előtt bőségesen zárva maradnak tájak, jelenségek, titkok.
Ehhez az elszegényítéshez tartozik (nem a felhánytorgatott Kiss József vagy az ügyesen jelentéktelen verselő Makai Emil) − ide tartozik, az egyhangúságig ismétlődő szereposztás: az egész irodalom kétfelé válik, a szereplők egy része rosszul asszimilálódik, kisebbik része meg védekezik és dohog a rosszul asszimiláltak ellen. Schöpflin Aladár élő és igéző öreg Gyulaija, Aranya, Vajda Jánosa, lassú vérkeringésű Akadémiája (könyvének legmelegebb fejezetei) után Farkas hősei, akiket ugyanezzel a névvel jelöl, bizony fehérvérűek, tehetetlenek, meddő közkatonák; pedig az író igazán szereti őket.
De ezzel csak a "tétel" merevségét, az egyetlen kulccsal nyitott kor elszegényedését érintettük eddig… Farkas Gyula villogón jóvágású irodalmi körképét még hiányosabbnak érzem ott, ahol nem az elhallgatott, de a felsorakoztatott írókat vesszük szemügyre. Hadd mondjam el a részletek elé vágva az összefoglaló kifogást: ez az érdekes, komoly, becsületes irodalmi panoráma olyan történelmi drámához hasonlít, amelyben az akció jóformán teljesen nézők történelmi ismereteitől válik forróvá. Bródy Sándor, − mondja Farkas Gyula, − Kiss József, Palágyi Lajos, Ignotus, Hatvany Lajos, Ágai Adolf, Ábrányi Emil, Bartók Lajos, Kóbor Tamás, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, vagy akár Ady Endre, fáradhatatlanul mondja-mondja ezeket a neveket s a nevek alig jelentenek valamit. Legkevésbé írói arcképeket, könyveket, ízeket, hőfokot, − aki nem ismeri sorsukat és pályájukat, nagyon kevéssé értheti meg a nagy kavargásban a pontos hadállásokat, az írók súlyát, szerepét, jelentőségét, nem süthetik eléggé forrón a vádak és a védelem nemessége. (Az asszimiláltak elleni vádak és Ady nemzedékének védelme.) Zuhognak-zuhognak Farkas Gyula remek idézetei, mintha szélgép és esőgép ontaná őket, de az idézetek olyan sikeresen szabadulnak ki a műből, annyira önálló életet élnek, hogy végül is alig jelentenek többet egy elszólásnál. De hol az író, s hol a mű, amelyre az elszólás jellemző? Annyit hallunk például Ignotus vezéri szerepéről és ennek a szerepnek káros következményeiről; milyen érdekes lett volna, ha meg is ismerjük ezt a vezérséget. Vagy miért maradt idegen Kiss József övrje egy-két hírhedt verscímen túl? Farkas Gyula úri szavára kell az ilyesmit elhinnünk. Farkas Gyula alkalmazza a tételt, de a versanalízis és a költői portré elmarad. Csak az tudja elfogadni és értékelni ítéleteit és tájékozottságát, aki az asszimilációs korról a szerzőéhez hasonló olvasottsággal gondolkozik. − Mi az izgágaság Bródy Sándorban vagy Hatvany Lajosban − vagy egyszerűen: miért nagy költő Ady Endre? Alig kapunk feleletet… Farkas Gyula irodalomtörténetet ír, de az irodalmat alig használja fel építőanyagául. Kitűnő például Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Beöthy Zsolt portréja, − de hány ilyen jól világított arcképet találunk: ötöt, tizet. S mennyinek kellene lenni? Legalább száznak. Valaki szenvedélyesen állít, cáfol, véd, vádol itt mindenkit, aki 1867 és 1914 között élt és írt, − tételek zuhognak s a bizonyítás elmarad. Nagy kár, s még nagyobb hiány…
De olyan felesleges-e Farkas Gyula indulatokat és értelmet egyszerre mozdító könyve? Olyan rosszhiszemű, vagy olyan hazug? Vajon igazán nem rejtett-e veszélyeket az a félszázad? nem kellett-e ez a felmutatás? s nem volna-e szükség ma − éppen ma − egy tisztultabb vitára? Miért az ökölrázás? Mert néhány epigon és néhány közepes tehetség helyét megérdemelten nem az első sorban jelölték ki? Beszéljünk teljesen nyíltan… Farkas Gyula végső soron azt a forradalmat akarja igazolni, amelyet éppen a Nyugat szépírói vívtak meg, nem annyira polémiáikkal, de döntő módon alkotásaikkal, amikor mindenfajta művirág ellenében a tehetséget fordították, a magyarságra pedig egész magyarsággal és egész emberséggel feleltek.
