LACZKÓ GÉZA: FÖLDI MIHÁLY: PÁRIZSI MENYASSZONY • Földi Mihály novellái
LACZKÓ GÉZA: FÖLDI MIHÁLY: PÁRIZSI MENYASSZONY •
Földi Mihály novellái
Földi Mihály novellái
Amikor leteszi az ember a könyvet, amelyben Földi Mihály harminchat novellája bontja ízekre az életet és gondolatot, vagy inkább, amelyben apró nyugodt színekből, izgatott nagy vonalakból építgeti újjá a Gondolatot és az Életet, nem tudja elhatározni magát, miként rajzolja maga elé az írót, a nyugalom összefogásában-e, vagy az izgalom szétaprózásában.
Könnyű írót, művet dicsérni vagy kárhoztatni, de nehéz megmondani, hogy ki és mi. Válasszuk hát mi is a nehezebb utat, mint e könyv félszáz hőse, akik nyilván annak a belső parancsnak engedelmeskednek, amely írójuk tollát is vezeti.
Az író, akinek jellemző megnyilatkozási formája a nyugodtság, amely izgalmakat abroncsoz, és az izgalom, amely a nyugodt szemléleteket ömli körül, nem mint szónok jelenik meg, aki embereknek és köveknek ugyanazzal a szédült lelkesedéssel harsog, nem a boncoló kés megszállottja, aki tárgyába és önmagába merülve pepecsel és szétmetélt élettel, hanem szigorú és jóindulatú barát, a szó "amicus" és "monachus" értelmében egyaránt, aki kézen fogja az olvasót s végigvezeti az élet múzeumán, ám ez a múzeum nem halott lárvák gyűjteménye, hanem mozgó, villogó, színes, nyugtalan és nyugtalanító, békés és békétlen csupa elevenség, múzeum és élet azonossága, amelyben az élet múzeummá állandósul úgy, hogy a múzeum a legelevenebb mai valóság.
Az ismertetőnek legméltóbb feladata, ha eltanulja az író szerepét s mindössze látóbb szemmel vezeti újra végig az olvasót a kötet útkereső zsúfolt lapjain.
Útkeresés! Mintha ez lenne az író legfőbb célja, ó, nem a közlés módjaiban, nem a mesterség ügyeskedéseiben, hanem a szellem parancsoló szükségességében, amely szerint az irodalom a mindent tisztázni óhajtó művész-lélek csápjainak nyújtogatása a minden percben megragadott s talán épp ezért soha el nem érhető Végtelen felé.
Zsúfolt lapok valóban! A szó árad, a kifejezések sokasodva rajzanak körül mozzanat után mozzanatot, bizonyos németalföldi festők makacs részlethalmozására gondol a kutató, aztán a zene patakzó folyamatosságára, de a dús részletezés nem merev, de a zeneiség nem fülcsiklandozás, a sok apró részletet az egész fölé vont fátyol színfolt ragadja ki a realizmus köréből a szimbolizmusba, a patakzó zeneiség nem hangulatba-ringatás, hanem a filozófiát építő értelem gondolatszülő, -közlő szaporasága.
Mert az írónak van közölnivalója. Ez a moralista moralizálás nélkül, ez a filozófus filozofálás nélkül, úgy keveri a színeket, úgy rajzolta a vonalakat, úgy mondja el egy történés mozzanatait, hogy egy-egy novella végén, soha ki nem mondva, de kicsendül valami eszméltetés. Így: mily hatalmas a hazugság valósága másokkal vonatkozásban s mily kétségbeejtő az üregessége önmagunkra vetítve. Az írót nem érdekli pusztán a lélek analitikus boncolása, nem érdekli pusztán a történet romantikus és elbeszélő fordulataiban, hanem kettőslátásának gyújtópontjában egyszerre, egymásba olvadva jelenik meg a saját kifejezését kereső lélek s a kifejeződést hozó érdekes történet, mintegy az írónak azt a művészi igazságát hangsúlyozva, hogy érdekes mesében is lehet az élet mélyére nyúlni s a lélekboncolás nem szükségszerűen elvont analizálás.
Egyik novellája az Istenkeresés balladája, csak versbe kéne foglalni, a másik azt hirdeti, hogy az ember a természet gyáva leigázója, aki retteg életének folyton elhárított, de elháríthatatlan értelme, a misztikum előtt. Általában jellemző állásfogalalás e novellákban az ember harca a misztikum ellen, amelyet kíván és szeret, a valóság fegyverével, amelytől fél s amelyet nem tud elhajítani. "Minden bölcselkedésnél fontosabb egy tény, az, hogy élünk" − mondja egy hőse, ám életet a bölcselkedés s ezt az élet végzetesen zavarja. "Szemlélni, nincs ennél szebb!" − szűrődik le egyik novella végső igazsága. Az önzetlen érzelmek legyőzik a tolakodó életet − hirdeti egy másik. Mert minden novellának van egy tétele, amely szinte a zene eszközeivel sejtetve vonul végig az írásműn.
Meglepőek azok a darabok, amelyek a mai női lelkekben elharapózott "morbidezza" képét nyújtják, amikor például két nő és egy férfi körül a barátság és szerelem három riasztó arculattal jelenik meg. Ilyen történetek elbeszélésében az író lázasan életpárti, de hűvösen erkölcsvédő is s ez a paradoxonos állásfoglalás egyik legérdekesebb megnyilatkozása, különösen, amikor azt beszéli el, hogyan küzd két öreg két fiatal, a gyerekeik szerelme ellen mindaddig, míg ők nem szeretnek egymásba.
"Ne mozdulj, világ, mert mielőtt meghalsz, én megmentelek" − ezt nemcsak egyik legérdekesebb novellájának nyugtalanító festő főhőse mondja, mondhatná maga az író is, aki a kétszer befejezetlen kép szimbólumát a lázas mindent megírás, lelki rezzenéseket és külső színeket vonalakat egyaránt utolsó ízig megörökíteni akarás dús halmozásában minden művészet sorsává telejesíti.
A rejtélylátás szinte eleve elrendeltetett művészi állásfoglalása az írónak, mégpedig paradoxálisan is: a rejtélyben mily izgató felfedezni a csak neki magától értetődő nyilvánvalóságát s mily érdekes a köznapiságban meglátni az örök emberi rejtélyt. Így egyik novellája azt mondja el, hogy a képzelet logikája olyan erős, hogy az élet engedelmeskedni kénytelen neki; a másik egy egyszerű főnök-kisasszonya viszonyban a férfi és női szerelmi árulás örök misztikumát lebbenti meg. A rejtély mint hétköznapi élmény jelenik meg folyton s a mindennapi élet misztikummá teljesedik, amint az író egy röpke benyomás foltján rögtön a mélybe ás a misztikum forró artézi vizéért, a világosság tisztuló fülledtség, az enyhülésbe tisztuló feszültség írói adottságában. S az élet és rejtély e különös küzdelméből folyton kihangzik az írás, a művészet problémája is, mert ahogy a misztikus hétköznapi életet s a mindennap rejtélyt játszik, úgy a művészet is életté akar mindennapiasodni s az élet művészetté akar értelmesedni. A legszebb feladat ezért a mélybe zuhant időt feltámasztani, úgy azonban hogy nem az eredmény, hanem a feltámasztás folyamata fontos, mert az ember az olvadt világrejtély egy részecskéje s élete küzdelem, hogy szilárddá, önmagává váljék. Így fakadhat a piszokból a megértés virága s így kell belátnunk, hogy a lélek apasága jelentősebb a testi apaságnál. Gyakori hősnője az írónak a színésznő, mint az igaz hazugság s a hazug igazság jelképe, mint maga az élet. Az el nem játszott játék törvényszerűen valószínűtlen s éppen ezért mégis igaz valósággá pattan. Más fordulatból nézve a világot: a művészet titka az élet s az élet paradoxon akarná.
Általában, a novellák fele: küzdelem a misztikummal; a másik fele: adatok tisztultan a győzelemről.
Győzelem? De hiszen ember és mű szinte csak "monológok az idő enyészetében".
S tévednék-e, ha azt mondanám, hogy az író ember- és világ-ábrázolási módszerét foglalta össze, művei összesített kivonatát adta, szinte írói önarcképét rajzolta meg a következő idézetben:
"Nők, férfiak… valahol mosolyognak, valahol fáj a szívük, valahol némán elnyúlnak, vagy vágyakozva sóhajtanak, boldogok és boldogtalanok, ágyakban, házakban kint a közeli és távoli uccákban, amelyek rendben és rendetlenül sorakoznak, ahogy évszázadok elhelyezték az ég alatt, a hold alatt, a csillagok közt a Földön, a Földön, amely hangtalanul kering, kegyetlenül biztos és bizonytalan útján s visz magával mindnyájunkat, embereket, házakat és városokat, megfogható és megfoghatatlan világokat, születés és halál felé, valahonnét, ahol nincs szó és idő, valahová, ahol nincs tér és szó, ahol a minden kezetfog a semmivel, úgy, ahogy a Minden és a Semmi akarja."
