HALÁSZ GÁBOR: CSENGERY ANTAL
HALÁSZ GÁBOR: CSENGERY ANTAL
"Modern ésszel római szenátornak született" − írja róla Péterfy Jenő és e jellemzés nemcsak reá talál, hanem a kiegyezés körüli korszak egész vezető rétegére, ezekre a komoly patríciusokra, akik felelősségérzéssel nyúltak olvasmányaik után, kötelességet teljesítettek, amikor a munka lázában égtek, s posztjukon, ahová hivatásuk állította őket, nem csak gondosan, de méltósággal is őrködtek. Arisztokraták voltak a tudás, a jellem és a magatartás jogán. Macaulay volt közös nevelőjük, stílusuk az ő ünnepélyesen tartalmas mondatain fejlődött, életstílusukat az általa képviselt polgári eszmény alakította; Csengery az elnyomatás éveiben Macaulay angol történetének átültetésével mutatta meg, milyen a jó próza és milyen a szabad ország. A szabadság, amiben hittek, épp olyan megbízható, hamisítatlan, "anyagszerű" volt, mint írásaik, vagy tetteik, vagy éppen a bútorok, melye között éltek; nem fellengős ábránd többé, hanem a természetes és nélkülözhetetlen valóság. Magyar viktoriánusok, körülöttük mindenből áradt a szolidság. Még hatalmi helyzetükben is volt valami eleve lerendelt és szükségszerű; soha még nemzedék nem szállotta meg a politikai, tudományos, irodalmi pozíciókat ily céltudatosan, érezve irányító feladatát, viszont soha még uralkodó réteg nem volt annyira egy az elittel, mint az ő idejükben. Barátságuk egy életre kötődött, a nehéz fajsúlyúak ösztönös összeverődésével; szinte klikknek számítottak, de a klikk tagjai Deák, Arany, Kemény, Eötvös, Gyulai, Szalay, Csengery, Trefort névre hallgattak. Képességeik harmonikusan egészítették ki egymást; a költőben meg volt a kritikusi érzék is, a tisztánlátás erénye, a kritikus harciasan állott ki a politikai népszerűtlenek mellé, a regényíró kitűnő napilapot szerkesztett és a nemzetgazdából korának legkiválóbb kultuszminisztere lett. A szellem vezéreinek is vezére volt Deák, nyugodt tekintélyével, biztos ítéletével; "a mi arbiterünk" − írta róla rajongó híve és segítőtársa Csengery, Gyulainak. Még a Budapest Szemle cikkeit is végső fokon az ő döntése alá bocsátotta Csengery, ha a maga szerkesztői és Kemény baráti lelkiismerete megakadt valami kényesebb kérdésen. Deák, a politikus akarata nélkül még egy természettudós is nehezen lehetett akadémiai tag; jótékony zsarnokság, ahol egy Deák esze, Arany idegzete és Csengery jelleme állottak őrt a nemzet szellemi javai felett.
Szellemi és erkölcsi magasrendűség irányította az emberekről való ítéletüket. Csengery a szabadságharc összeomlása után írott politikus arcképeiben egy-egy jellemző mondatával elárulja, milyenfajta egyéniségek állottak közel hozzá és mindnyájunkhoz. Megvédi Felsőbüki Nagy Pált a köpönyegforgatás vádja ellen; ő állandó volt, a korszellem változott körülötte s a gyorsan ítélő népszerűség fordult el tőle. Dessewffy Aurélban a férfias bátorságot dicséri, mellyel a felizgatott közvéleménnyel szembe szállott. Szemere Bertalanban a küzdelmeket és fáradtságot festi, a szegénység nemesítő és ösztönző hatását. Szalay Lászlónak írói előadása mentes minden kacérságtól, "büszke mindenkinek tetszeni". Eötvösben a státusférfiúi belátás uralkodott a költői képzeleten. Állandóság, férfiasság, az olcsó népszerűség megvetése, a munka megbecsülése és mindenekfelett az értelem tisztelete, − íme a jellemvonások, melyek méltóvá avatnak a társsá fogadásra, a polgári korszak lovagitornájának fegyverei. Ösztönösen elfordul a rajongóktól, a siker kergetőitől, a képzelgőktől és verbálisaktól; a jobbakra néz és a komolyakra. De számos nehézség tornyosul az egymást keresők elé, a legsúlyosabb talán önmagukban van: a túlzott önbírálatból fakadó kétségekben. "Mennyi töprenkedés leveledben" − írja 1860-ban Arany Jánosnak, akit lapszerkesztésre bíztatott. − "Ez az átka a közügynek. A jobb a jónak ellensége. Látod az eszményt, s mert viszonyaink közt nem tartod elérhetőnek, megközelítésére sem törekszel. A lelkiismeretes és okos ember számot vet erejével és a nehézségekkel − s a leglelkiismeretlenebbek és nem okosaknak hagyja a cselekvési tért!" Még a csupa elevenség Gyulaiban is neki kell eloszlatni az aggodalmakat. "Az okos szó megteszi hatását, nyomokat hagy. Polémiád, cikkeid is nyomokat hagytak, erős nyomokat. A közönség okosabb része tájékozva van; kevesebb zajjal jár az üresség, a képzelt lángész; a kritika nyomodban van, téged követ." (Levele 1856. júl. 11-ről.)
Mert a másik nagy akadály kívül van a világban, a közönyben és a rosszakaratban. "Stoicizmusra van szükség e korban; sokat kell elviselni tudnunk" − írta egy évvel előbb ugyancsak Gyulainak. Kezdődött a súlyos légkör az elbukással és a megoszlott nemzeti közvéleménnyel; a mérsékelt bírálat szavát is felzúdulás fogadta. Csengery elfogulatlanságra törő politikai jellemrajzain legjobban apja és bátya háborodott fel, az utóbbi egyenesen azt kívánta, bár a cenzúra eltiltaná a könyv megjelenését. Hosszú levélben volt kénytelen megvédeni magát előttük, valójában az uralkodó szenvedélyek előtt. "Ha bennem, a történetíróban pártembert kerestek, mindig csalatkozni fogtok. S nektek is kevesebb szenvedéllyel kell tanulni a múltat!… Addig a félmámoros közönség, a lázas nemzet ítéletével nem gondolok. Ha itt-ott keserűség lesz soraimban írói pályámon: orvosságul nyújtandom azt." (1861. jan. 28.) Átmeneti korba került, a régi politikai formák hitelüket vesztették, a megrázkódtatásokban elerőtlenedtek a hagyományok, ő maga is a szellemi és jogi bizonytalanságból egy időre a természettudománynak biztosabbnak látszó talajára menekült. "Azon nagy rázkódások, melyek országokat ingattak meg, engem is lesodortak a publicistai pályáról, melyre azelőtt készültem, s midőn az erkölcsi tudományok elveit ingadozni láttam Európaszerte, vagy talán csak a fejem szédült; az eredmény ugyanaz: szükségét érezte lelkem a szilárdabb alapnak; s egész szenvedéllyel adtam magamat a természeti tudományok egyik és másik ágára." (Életrajzi adalékok.) Érdekes és jellemző, a természettudományos gondolkodást, mely később olyan naiv optimizmusba torkolt, hogyan alapozta meg nála és bizonyára sokaknál a kétségbeesést a szellemi értékek felől, a reménytelenség. A csüggedt lelkeket még egy kíméletlen elnyomás forgószele is sodorja. Maradjon már a most uralkodó állapot, a tömegek vakrémülete és esztelen ábrándjai? Nem, a kiutat a kevés tisztánlátó és józanul maradt mutatja meg, Kemény, aki vizsgálja, mi a teendő a forradalom után, Eötvös, aki a 19. század uralkodó eszméin mutatja meg ügyük végső diadalát, ő maga, aki leméri a közelmúlt nagy szereplőinek súlyát; mindnyájan, akik a gondolatba vetik végső hitüket. "Eszmét, melynek európai értelme és jövője van, nem lehet a harcmezőn legyőzni. S az alkotmányosságnak európai értelme van s a szabadságnak jövője van. A kereszténség is több életerővel bírt, mint a mohamedanismus. A mohamedanismus ma az apsolutismus." (A fenti levélben.)
De az alkotó munkára nem csak az elnyomás jelent veszedelmet; veszedelmes a szétforgácsolódás is, a folytonos izgalmak, a szüntelen politizálás, mellyel a közönség legnagyobb része az idők szavát fogadja. Csengery és társai tudják, hogy a szellem szabadságharcát tisztán elméleti téren, irodalomban, költészetben éppen úgy meg kell vívni, mint a gyakorlati politikában, a közönség azonban csak az utóbbit látja lényegesnek, s míg a Szemle elvonatkozott tanulmányait kínálják neki, ő csak a híreken és vezércikkeken kap. "Egy idő óta a politikai lapokon kívül megint nem kell semmi a közönségnek. Az irodalomban pangás" − panaszkodik Csengery a politikus és revüszerkesztő 1859. áprilisában a bátyának. Magában elkülöníti a kétféle érdeklődést, nem áldozza fel az egyiket a másiknak; de milyen kevesen követik még az írók között is! Jókait látogatja meg és feleségét Laborfalvy Rózát; irodalomról és színművészetről szeretne beszélgetni velük, de a házaspár csak politikáról hajlandó nyilatkozni; a két gyermeki lélek előadást tartana a helyzet legnagyobb ismerőjének, ha el nem menekülne tőlük, hogy otthon a növénytan, vegytan és földtan távoli örömeiben keressen oltalmat a betolakodó aktualitás ellen. Mert a kornak élést nem a napi izgalmak jelentik, a percnek szóló állásfoglalások, hanem az egész magatartás, amit a kor kiformál, szellemnek és jellemnek nem apró gyűrődései, hanem tektonikus változásai a sors örvénylésében. A magyar viktoriánusok a haladást szolgálták akkor is, ha botanizáltak, verseltek, történetet írtak, vagy regényhősökön törték a fejüket. A politika ügyét lendítették előre, egyszerűen azzal, hogy hűségesek voltak erényeikhez. "Gondolom, Sévigné asszony mondotta", − írja Csengery kongeniális Deák-jellemzésében −, "hogy a szellem méltóság; és Boissier jegyezte meg, hogy semmi sincs, ami jobban átsegítene valakit lealázás nélkül a nehéz idők viszonyain."
Csengery és társai megállották az idők próbáját. Bennünk a polgári rend méltó képviselőire talált, jeladásként, hogy készen áll a vezető szerep átvételére, mert már nem csak képességekben, hanem erkölcsi súlyban, fegyelemben, a lélek előkelőségében is hasonulni tudott az uralkodó elődökhöz. A vezetni tudás tulajdonképpen megérés, átnemesedés, bizonyos értelemben vett öregedés; nem véletlen, hogy hosszú közéleti pálya futtatta ki erényeiket, a maguk évtizedes fejlődésével mutatták meg a polgárosulás folyamatát. Városok szülöttei, Szalay még fél tréfálón, fél komolyan hozzá teszi, "sajnos" Budán született. Állami hivatalnokok fiai mint Eötvös, vagy Szalay, ügyvédéké, mint a nagyváradi Csengery; az addigi kizárólagos életformát, a birtokosét már kívülről és tárgyilagosan szemlélik. Ők is jogászok, mint a polgárosulás pionírjai Európa-szerte, jogi problémákban élik meg a korszerű eszméket; törvénytudók és törvényeket javítani akarók. A város nem csak első élményeik és tanulmányaik kerete, hanem később is nélkülözhetetlen háttér, otthon vannak benne; a negyvenes évek lüktetni kezdő társadalmi életében épp olyan buzgalommal vesznek részt akár a reformmozgalmakban. Csengery pesti lakásán, különösen, amíg a Pesti Hírlapot szerkeszti, az íróvilág színe java fordul meg és rendez nagy vitákat, Petőfi is feljár; a szerencsétlen Czakó Zsigmond éppen egy ilyen látogatás alkalmával nála lövi agyon magát. Az urbánus szempontokat öntudatosan képviselik, az országgyűlésekre városi mandátumot vállalnak, a főváros fejlődését a szívükön viselik. Csengery Arany Pestre költözését azért is sürgeti, hogy irodalmi központ jellegét biztosítsa és a vidékbe gyökerezett költő húzódozásában jellemzően csak egyéni aggodalmaskodást lát; az érzelmi mozzanat iránt neki, a városlakónak már kevés az érzéke. A szabadságharc bukása után sem húzódik meg valami rejtekhelyen, mint a legtöbben, akik emigrációba nem kényszerültek de sebzetten elvonultak; ő Pestre jön és szegényesen, óraadásból élve, de a szokott környezetben éli le a nyomasztó esztendőket. 1855-ben Vörösmarty temetésekor elégedetten jegyzi meg, hogy aki kételkedett a gyász ünnepélyességéből meggyőződhetett, mennyire magyarrá lett Pest. A meghalt írót persze akkor is nagyobb részvét fogja körül, mint az élőket; Csengery e korbeli leveleiben vissza-visszatér a panasz írói vállalatai sikertelenségéről. Hat első rangú író fogott össze egy Magyar Népkönyv kiadására; az olvasókat még így sem lehetett megnyerni. A Budapesti Szemle is küszködik az érdeklődéshiánnyal; a város, bármilyen nagyra nőtt, igazi közönséget nem tudott kinevelni magából. Ezek a küzdelmes évek érlelhették meg később kifejtett gondolatait a közoktatás demokratizálásáról. Polgári iskolát sürget; ez a típus az ő elképzelése szerint a művelt középosztályt lenne hivatva megteremteni, mely más országokban az állam főerejét jelenti. Hadakozik a nőnevelés elhanyagolása ellen, hiszen az irodalom modern mecénásai, a fő könyvvásárlók és olvasók éppen a nők. Későbbi gazdaság- és kultúrpolitikai tevékenysége is a városi gondolat szolgálatában áll. A magyar szellemi nagyságok között elsőnek vesz tevékeny részt a bankéletben a Földhitelintézet igazgatásával, az országos iparegyesület tervét ő dolgozza ki; magyar népbankot is tervez. Akadémiai működésével az értő, tudománypártoló közönség megteremtésén fáradozik; megindítja az akadémiai könyvkiadó vállalatot, amely különösen körszerű fordításaival elsőrangú nevelő munkát végzett a magyar középosztályban. Nagyon jellemzően, amikor 1862-ben külföldi utat tesz meg, feleségéhez írott rajongó levelei is a polgárosodás, ipar, városi élet fellendülését ünneplik.
Az arisztokratikus grand tourt-t és a század eleji ifjúság műveltséghódító kalandozását most már polgári cél váltja fel: a végpont a londoni világkiállítás. Az ipari század akkor jutott el önérzete legmagasabb fokára és Londonban tárja fel büszke eredményeit a világnak. Széchenyi emberekkel ismerkedett az útján, Szemere Bertalan politikai rendszerekkel, Csengery most gépeken ámul, a Kristálypalota, a Polytechnicum csodáin, elektromos mutatványokon, eszközökön, amelyek egészen új világot ígérnek a régi helyén. Megkezdődött az anyag költészete; hallgassuk meg átszellemült leírását. "Augusztus 13.-át a kiállításban töltöttük. Szédítő, kábító és minden várakozást felülmúló látomány. Nem tudja az ember, mit nézzen, hol kezdje, s kétségbeesik, hogy képes lesz-e mindezt valamikor mind átnézni! Óriási temploma a világ művészeti tárgyainak, iparának és termékeinek… A gépek iszonyú zaját, zörejét, csattogását, moraját, fütyölését, a gőzgépek bömbölését csak akkor halljuk, ha az illető osztályba, a hol a gépek vannak, megyünk. Minő gépek ezek! Egyik egész zuhatagot hajt. S a tömérdek szobor minden felé, a legjelesebb művészektől stb." Bizony, újfajta művészet is bontogatja szárnyát, amelyik nem fél a mesterségektől, sőt tőlük kap ihletet; Csengery, a humanista, a korával együtt elbűvölten helyesel, már a vallásból keres hasonlatot a kiállítási csarnokra (templom!), a polytechnicum gondolatát, ahol "a tudományos kísérletek roppant nagy mérvben, sok költséggel, virtuosítással végrehajtvák", hogy a vívmányokat mindjárt bemutassák a közönségnek, a legszebb eszmének tartja. "S gondoskodva van közben, könnyebbszerű élvezetekről", értsd humoristicus előadásról búvárharangban a terem közepén lévő tó fenekén, hangversenyről számos zongorán és olyan orgonákon, hogy nagy templomot megrendítenének; egyik még sem zavarja a másikat, olyan nagyok az arányok. Az ipari civilizáció világában van. De a polgári hatalom és a gazdagság is. "A Temze körül járván, bementem egy pár dockba. Mi roppant vagyon! Mi óriási világkereskedés! Világrészek szerint vannak felosztva a dockok. Itt Új-Zeeland, amott Nyugat- vagy Kelet-India." A királynő, akinek uralkodásáról nevezik majd ezt a hatalmas fellendülést, Csengerytől is megkapja a hódolatot. "Sok nagy eszme áll kapcsolatban nevével. Csak a kiállítást érintem. Hatott a formák csinosítására, szépítésére is e haszonkereső nép közt. Hogy az ipar művészi alakban jelenik meg most már a világműtárlaton: részben az ő érdeme." Így megigézve tér azután haza a magyar viktoriánus.
De a viktorianizmus nemcsak ez a ma már kissé megkopott gépromantika, nem is csupán a páratlan arányú fejlődés, a viktorianizmus maga a szédületes tempó mellett is alig-alig változó polgári erkölcs, puritánság és meggyőződéshez ragaszkodás, a lélek ércekben gazdagsága. Csengery, rossznyelvű Kákay Aranyos szerint, maga is kicsit automata volt, merev tartásával, kimért lépteivel, mindig megőrzött komolyságával; de ez a túlzott feszesség milyen belső fegyelmezettségére és milyen harmonikus értékekre utalt! Jelentette a munkában a kitartást, a feladatokban a kötelességteljesítést. Jelentette a politikában az elvhűséget és az ideálokhoz ragaszkodást. "Az eszményre való tekintet − mondotta egy akadémiai beszédében − szintoly elengedhetetlen a valódi politikusnak, mint a tiszta geometria tudása a mechanikusnak." Jelentette az emelkedésben az egyéni képességet és a szerénységet. Jelentette az ország szolgálatában az "áldozatkészséget minden ábránd nélkül", ahogy ő jellemezte Deák működését. Jelentette a tetterőt és a mérsékletet, a kiterjedt műveltséget és a határok ismeretét, az önbizalmat és az el nem bizakodást, mindenekfelett pedig az igazságszeretetet. "Valóban − mondhatjuk Gyulai szép emlékbeszédének szavaival − Csengery a modern magyar polgárnak mintegy eszményeképp tűnik föl s ez pályájának legfőbb dicsősége."
