2. AZ ÁTCSAPÁS
2. AZ ÁTCSAPÁS
Ha még oly futó pillantást vetünk is az élcre, szemet szúr az élcelő takarékoskodása, helyesebben fukarkodása a szavakkal, a rövidségnek szinte babonás hajhászása. Az élctelen fordítás: a redukció körülményes kiteregetése az élc tartalmának, felhígítása az élcnek, kommentár, mely töviről-hegyire kifejti azt, amit az élcelő elsietett, aminek a felét elharapta. Minden theoretikus idézi, legalább is helyesli Polonius szavát: Rövidség az élc lelke. Csakhogy a rövidség nem mindig élces. Nem élces a lakonizmus, a spártai szűkszavúság, mely minden elvet amit csak nélkülözhet, mint ahogy Diogenes elhajította fapoharát, hordólakának egész felszerelését, amidőn egy gyermeket pillantott meg, aki tenyerébe merített a patak vizéből. Az élc rövidsége sajátos rövidség. Más mint a lakonizmus, és úgy sejtjük, több annál: az élc szerekezetének titka, a művészi egység törvényének érvényesülése az élces formában, a pointe adaequat fordítása.
Vizsgáljuk meg figyelmesebben, mi idézi elő az élc rövidségét.
Első példánk redukciójában N. egy kialakult, kész helyzettel ismertetett meg. Együtt utazott az osotoba X. úrral. Az élc ezzel szemben drámai mozgalmasságú. Úgyszólván szemünk láttára változik át a tęte-ŕ-tęte tęte-je bęte-té. Éppen a kettesben megtett hosszú utazás teszi elviselhetetlenné X. üresfejűségét: kisebb adagolás tűrhető lett volna belőle; a kényszerű eszmecsere bizonyítja be az eszmecsere lehetetlenségét.
Egy vidéki ellátogat Versailles-ba, és a király miséje alatt kérdésekkel ostromolja szomszédját: Ki az a hölgy? − A királyné. − És amaz? − Madame. − Hát az ott? − Artois grófné. − És a másik mellette? − A megboldogult királyné. (Chamfort anekdota-gyűjteményéből.) Csak nem akarja végig kérdezni az egész udvartartást, fakadhatott volna ki a benfentes. Az élces felelettel is megérteti, amit egyre kényszeredetebb felelgetésével nem sikerült, hogy unja már a kérdések áradatát. Kereken megmondja, hogy végzett a méltóságok felsorolásával, de egyben olyan rendkívüli látványra hívja fel bámész faggatója figyelmét, amelytől végképp tátva maradhat a szája. A királyi család, az udvarbeliek beletartoznak a versailles-i polgár mindennapos életébe, a felvetődött vidéki előtt merő ragyogvány, spektákulum. A "megboldogult királyné", ez a csodabogár két világ egyetlen érintkezőpontja, villanyszikra mely átcsap egyik felhőből a másikba.
Noailles marsallnak a parlament előtt pere volt egyik bérlőjével. Kilenc tanácsos közül nyolcan visszaléptek azzal az elfogultsági kifogással, hogy rokonai a marsallnak, aminthogy azok is voltak nyolcvanadiziglen. Az egyik tanácsos, Hurson nevű, nevetségesnek találta ezt a hivalkodást, felállt és így szólt: Én is visszalépek. Az elnök tőle is megkérdezte, milyen minőségben. Mint a bérlő rokona, felelte a tanácsos. (Chamfort.) "Rokon" igazán nem kétértelmű szó, de azzá változtatja Hurson elméssége. Világosan így értjük szavait: Én a bérlő oldalára állok. Ti a rokonságból akartok tisztességet kicsiholni; az én rokonságomat a tisztesség alapozza meg. Élctelen változat: Ugyan, jó uraim, kár annyira erőltetni a marsallal való rokonságot. Ily alapon én is rokona vagyok a bérlőnek.
Az élces rövidítésben, egybetorlasztásban, mondhatnám skurcban magát az átcsapást lessük emg.
Az átcsapásban, jelentésváltozásban megegyeznek szóélc és gondolatélc, a különbség mindössze annyi, hogy a szóélcben a szó egységén belül, a gondolatélcben a mondat egységében megy végbe az átcsapás. Nem tudom, nem előzne-e meg sok félreértést, ha az úgynevezett gondolatélcet az elméletben, a közönséges szóhasználattól eltérve, mondatélcnek neveznők. A mondatélc, akárcsak a mondat, többé-kevésbé átültethető egyik nyelvől a másikba, míg a szóélc, akárcsak a szó, többé-kevésbé fordíthatatlan.
Nyilvánvaló, hogy az a kifejezésmód, melynek lényege az átcsapás, nem lehet eléggé rövid és villanásszerű. Az élc hegybe fut, bon mot, egy sikerült szón fordul meg, de ha lehetséges, egyetlen hitvány betűcskén. Egy udvari tanácsos, ki maga is zsidónak született, N. előtt zsidózni kezdett. "Méltóságos uram, mondja neki N., antesemitismusa ismeretes volt előtte, antisemitismusa újság számomra." (Freud.)
Az élc ereje nem Sámsoné, aki oszlopokat rendít meg vak dühében, hanem a könnyed, játékos fuvalomé, melyre összeomlik a kártyavár, a cseppé, melytől a teli serleg kicsordul, a tűszúrási, melytél a felfújt hólyag kipukkad. Az élcelőnek ezért értenie kell a kényes, csiklandós helyek kitapogatásához. Örökösen a végeken, határmesgyéken imbolyog; csak olyasmi érdekli, ami késhegyen táncol. Az utolsó Napóleon legelső kormánytényei közé tartozott az Orleans-család javainak elkobzása. C'est le premier vol de l'aigle, jegyezték meg a kortárak. (Freud.) A régi uralomnak befellegzett, de az új még nem szilárdult meg. A beszéd más formái, az irodalom komoly műfajai a tárgyat a maga jellegzetes mivoltában ábrázolják… az élc a mutálás, a vedlés pillanatában, amikor még nem az, vagy már nem az, aminek a neve mutatja.
Egyre túlozva, mindenre ráduplázva, mintegy lábujjhegyre állva (Philbert szava), az élcelő könyörtelenül végső következésig űzi-hajtja a szót. A pointe merész ugrása − szinte a semmibe, − áttöri a látóhatárt. Felfedi az érem másik lapját, és úgy hat, mint egy rejtvény megfejtése. Az ehhez megkívántató elmeél, melytől nevét nyerte − mint elmésség, acumen, Witz, − egyben törvényesítője is az élcnek. Az élcelő nem ül fel a szavaknak; nem hisz a vagy-vagy kérlelhetetlenségében. Beszédében gyakorta egymásba folynak az ellentétek. "Mein Unglaubensgenossene Spinoza", mondja Heine. (Redukció: Testvérem a hitetlenségben.)
Az élc lelke az a lebegés, kétkedés, mely az élcelőt gyakran a filozófus közvetlen közelébe lendíti. Tartalma, ha végére járunk, nem állítás és nem tagadás, hanem kétség, kérdés, ráhibázás valamely problémára. Goethenek Lichtenberg élceire tett megjegyzése: "ahol tréfás szót rejt el, ott valami probléma rejtőzik", az egész műfajra talál. Nem csoda, hogy a hit könyvében, a Bibliában az élces formának nyomára sem akadunk.
Hamann mondja, hogy a filozófusok terminológiája "úgy viszonylik minden más mű-, vadász-, bányász- és iskolás nyelvhez, mint a higany a többi fémhez." Az élc csinálta szó szakasztott ilyen: csupa állhatatlanság, nyugtalanság, elevenség, higanyszerű gördülékenység és megfoghatatlanság; nem a lábán jár, hanem tótágas áll. Megértjük az élces szóképzéseket, és még sincs helyük a szótárban, még a tolvaj- vagy a virágnyelv szótárában sem. Az argot szavai polgárjogot nyerhetnek, az élc szóficamai, fattyúhajtásai üstökösei a nyelvnek, sohasem gyarapíthatják a szótár anyagát, a nyelv szókincsét. Ideiglenes érvényű, kérészéletű szavak ezek, és az élc összefüggéséből kiszakítva alkatelemeikre hullanak szét, ha csak csúfnévként meg nem ragadnak valakin egy elfelejtett vicc emlékeképen. Így könyvelte el Európa rossz nyelve Cléopoldnak II. Lipót belga királyt célzással egy Cléo de Mérode nevű szép táncosnőhöz való egykori viszonyára.
Alkalmasint azért van ez így, mert az élc e hebehurgya, habarék szavakban meg akarja rögzíteni, ami szavakban meg nem rögzíthető; erőszakot tesz a nyelven, felfedi azt az állapotot, mely a szó, a kifejezés megszületését megelőzi; idő előtt lebbenti szét a függönyt. Nem csoda, hogy megannyi koraszülött, sületlenség és idétlenség tárul elénk, csupa olyasmi, ami nem üti meg a kifejezés mértékét.
A kihűlt, meghiggadt szavak merevségével szemben az élces szóképzés kísérlet a folytonosság helyreállítására. A szójátékgyártó neveletlen ember; addig fészkelődik, amíg bele nem furakodik a közökbe, intervallumokba, melyek a nyelv kifaragott, veretes szavait és kifejezéseit elválasztják egymástól.
Csakhogy mi a szavakat azért csináljuk, hogy nyugtunk legyen, hogy megrögzítük a tovasuhanó jelenségek felhő- vagy államkép-alakzatait. Az élc is csak ideig-óráig szegülhet szembe a nyelvnek és az élc egybetorlasztásait immár a megszokott kényelmes grammatikai séma szerint halljuk, a redukció irányában értelmezzük. Ennek tulajdonítható nyilván, hogy amíg a szobor, a kép hatása változatlan, akárhányszor pihen meg rajta tekintetünk, az élc, legjava is, rögtönzés, azon frissiben élvezhető csak teljesen; csípős, ingerlő, pezsdítő jóíze elillant, mire hozzászoktunk. Igazában csak akkor hat, ha meglep, rajtunk üt. Ismerünk ugyan klasszikus, halhatatlan, időtlen élceket, de ezek sem nevettetnek meg, ha nem hatnak már az újság ingerével.
