KÁDÁR ERZSÉBET: ALVAJÁRÓK • Kolozsvári Grandpierre Emil regénye − Franklin
KÁDÁR ERZSÉBET: ALVAJÁRÓK •
Kolozsvári Grandpierre Emil regénye − Franklin
Kolozsvári Grandpierre Emil regénye − Franklin
Egy fiatalember tétovázza végig ezt a regényt, töprengéseit és kételyeit időnként megosztja egy erőszakos barát. Hivatali apró gondok és állást kereső előszobázások, szerelmek, házasságok, álmok, visszakívánkozó gyerek-felelőtlenségek, riadt felnőttség, ismeretlen emberek és feszélyező helyzetek, − szóval mindaz, ami fiatalemberekkel történik. Pesti polgári környezetben bukdácsol a sokféle oszló, groteszk történet, tulajdonképpen elkoptatott miliő, letaposott, mint a vasárnapi liget. De zsákutcába jutunk ha csak a történettel akarjuk jellemezni Kolozsvári-Grandpierre regényét. Az Alvajárók lényege egy különös atmoszféranyomás és egy súlyosabb levegőrétegben tévelygő bolygó; nem a mienk. Földje tömörebb, delejes; a regény hősei úgy járkálnak a pesti utcán, mintha óriás légoszlop nyomná vállukat.
Kolozsvári-Grandpierre Emil alvajárói csakugyan egy álomvilág habjait szelik… Milyen ebben a világban egy esős este? "A növekvő sötétségben úgy rémlett, a föld mélyén eltemetve rengeted dobos ül egy óriási dob körül, félőrülten verik a dobot, harci jeladásként vagy őrjöngő félelmükben. Hallgatnom kell ezt az irtózatos zajt, amelynek értelmét nem tudom megfejteni..."
Hangok, érzések, megfejthetetlen érintések között úszik, a fiatalember a reggeli borotválkozó-tükörtől aktái közé, szerelmeibe és állást kereső útjain. A levegő olyan körülötte, mintha cseppfolyós tejüvegből volna. És ebben a folyékony derengésben a tárgyak sem ragaszkodnak megszokott körvonalaikhoz. Didergések és tárgyak összetapadnak: − "Ahogy mereven néztem sokszor órákon keresztül a kis széket vagy asztalt, ami szomorúság kínozott akkor, lekaparhatatlanul odatapadt, ahová néztem: s a lelketlen tárgy, ha később rátévedt tekintetem, egy még élő, egy még sajgó fájdalmat idézett…"
Ha víz alatt tárjuk szét karjainkat, mennyivel nagyobb erőt kell kifejtenünk, − az Alvajárók hősei is ilyenképpen mindent szélesebben cselekednek. Az egyik fiatalember menyasszonyának finomkodó családi körében időnként torkaszakadtából ordítani kezd, hogy széttépje az idegeire tapadó, hazug feszességet. A főnök és a gyakornok egymással szemben ülnek, s az unalomban megaszalódott öreget haragra ingerli a fiatalember gondos fésültsége. Eleinte mereven figyeli, később szerénységre inti, majd betör lakásába is, terepszemlét tart, szemére veti szerény fényűzését. Órákig leskelődik ablaka alatt, megismerkedik a barátnőjével, polipmódra a fiatalokra akaszkodik, bennük él, mint a lelkiismeret-furdalás... És mindez itt, a regény furcsa, vihart-sejtető világításában nem rendellenes. Az emberek úgy viselkednek Kolozsvári-Grandpierre regényének lapjain, hogy komolyan veszik, amit mondanak. "Kiáltani szerettem volna az unalomtól" − mondjuk könnyelműen. S ők valóban ordítanak. Olyanokat mondanak, ami máskülönben csak gondolattá merészkedik bennünk; gondolataik pedig lázálomhoz hasonló tükörképek.
Milyen nyomasztó, sötét írás volna az Alvajárók, ha Dosztojevszkij-ízű író maga figurázná ki komor alapszíneit, groteszk rajzokba billenő jelenetek sorozata a könyv. Csupa kihegyezés, ellentét, visszájára fordított közhely... Egy esküvő előestéjén váratlan vőlegénycsere; párnacsatába tévedt nászéjszaka; és novellavégre kívánkozó csattanók... A főnök, aki elbocsátja alattasát, mert nézete szerint túl sokat költ nyakkendőre, később állást próbál szerezni neki, hogy ékszert vehessen volt barátnőjének. Fanyar szituációk, némiképp társadalmat gúnyoló éllel. Az író szereti a helyzetkomikumot, de nem az olcsót, groteszk jelenetei az alakok jelleméből pattannak ki. Az útvesztők között kissé vakon tévelyegnek ezek az alvajárók, tájékozatlanok, gyengék és rokonszenvesek, s többnyire az ellenkezőjét teszik, amit tenniük kellene. És végül mégis rendbe jön minden. Mert ez a világ mégsem olyan ellenséges, amilyen ijesztő. Az egymáshoz illő párok összesodródnak, talán fajsúlyuk törvénye alapján, amely megszabja milyen mélyen lebegjenek.
Olyanféle írásmű, mint amikor valaki komor arccal igen víg történetet mesél, vagy nem is olyan nevetnivaló dolgokat közöl egy vidám "eset"-hez illő hanghordozással... Hősei fiatalok. A habajkós hivatalfőnök is elmulasztotta annakidején fiatalságát és most öreg fejjel próbál visszabotorkálni az egykori tájra. Az író valami furcsa gyanút olt belénk: ez a boldogkor nem a legnyomasztóbb, legkényelmetlenebb állapot-e?
