HALÁSZ GÁBOR: TREFORT ÁGOSTON
HALÁSZ GÁBOR: TREFORT ÁGOSTON
A négy nagy barát együttesében Treforté a nyugtalan szólam; Eötvös, Szalay, Csengery mélyzengésű pátoszát az ő világos, derült hangja ellenpontozza. Belgiumból bevándorolt apa gyermeke, a felvidéken nevelkedik; származás és környezet jegyzik el az izgékony szellemmel. Eperjesen ismerkedik a legéletrevalóbb nemességgel, a sárosiakkal, szegény fiú létére eléggé közöttük és idegensége jóvoltából eléggé különválva, hogy megfigyeljen és megértsen. Iskolatársa, első barátja Pulszky Ferenc, aki oly könnyelműen szerzi, szórja tudását mint a megyei atyafiság a vagyont. Szűk ezeknek az ifjaknak Macedónia s mihelyt tehetik, rokonlelkű társaikkal kirajzanak külföldre, az ismeret kalandozásaira. Trefort itt is egyéni úton járt. Míg a többieket nyomban Nyugat vonza magához, az ő felfedezése − Pétervár és Moszkva. (1836.) A korszellem lenézte az elmaradt Keletet; elég ok volt, hogy kiváncsi legyen reá − indokolja a húszévesek önérzetével egyéni választását. "Az európai Nyugat − hangzik 1839-ben megjelent utazási beszámolójában − a XVIII. század emberszerető philosophiája mértékét kiterjesztvén oly nemzetekre, melyek a polgárosodás más fokán állanak s életök más alakban nyilatkozik, Oroszországot elménczkedése s gúnya tárgyává tevé. Ez országot s politikáját történeti szempontból tekintvén, s azt tartván, hogy a vélemények útvesztőjéből a színhely ismerete ki fog segíteni, elhatároztam, hogy oda rándulok." A komolykodó szerep ingere persze nem viszi odáig, hogy megbarátkozzék a cárizmussal, Pétervárott sóhajtva nélkülözi "az egyediség izlését és szeszélyét", "a város autokratia szülöttje lévén… minden egy kaptafára van szabva". Nem csoda, hogy a kis kitérés után felszabadultan siet az európai szellemiség nagy országútjára s még ugyanazon évben angol, francia városokon át ismerkedik a szabadság ízlésével és sokféleségével; évtizedeken át fog a felfedezés meg-megújuló örömével visszatérni hozzájuk. A szabadság, úgy látszik kimerülhetetlenül gazdag.
Az utazás számára életszükséglet, megfürdés a változatosságban; minden nyarát külföldön tölti. Barátai között ő a legkéjencebb utazó, az utazást önmagáért élvező; míg az emigráció is pompás alkalom neki a világlátásra, céltalan, csüggedt bolyongás helyett körút a feleségével együtt Németország, Belgium és Hollandiában. A nagy tanúságokat ő is levonja, gazdasági eredmények és művészi szépségek egyformán lelkes értőre találnak benne; de az elvi helyeslés, a nyugati műveltség igézete mellett szóhoz jutattja a mindennapi szempontokat is, józan eszének, valóságérzékének apró, ironikus megjegyzéseit, különösen öregkori útjaiban. Ötven év után is lankadatlan kíváncsisággal tér vissza ifjúsága eszményi földjeire; Párizs újra és újra elbűvöli, de körülötte, mint szépasszonyon a rendetlen ruhát veszi észre az elhanyagolt francia vidéket. Az angol fejlődés lenyűgözi, de az indiai gyarmatkiállítást "nagy humbugnak" nevezi, s bár ő is az ipari civilizáció lázát kapja el tőlük, francia finnyásággal nevet munkás életük félszegségein. Nagyban rendkívül sok praktikus eszük van, mondja róluk, de sokban igen kicsinyesek; konyhájuk rossz és drága; asszonyaik csúnyák és ízléstelenül öltözöttek. A hetvenes évek Európájában gombamódra nőnek ki a gyárak és az iskolák; a nemzetgazdát és kultuszminisztert elégedetséggel tölti el a látvány; előbb a lányainak beszél róluk leveleiben, majd a minisztérium főtisztviselőinek tart rögtönzött előadást, amikor hazatérte után üdvözlik, végül képviselői beszámolói a meglepett választóknak ecseteli legutolsó nyári útja benyomásait. Angliától gazdasági érzéket lehet tanulni, franciáktól műipart, formaszépséget és eleganciát, németektől tudományt. De szkepszisét, amely elkísérte útjain, az itthoni viszonyok csak megerősítik. "Sok érdekeset láttunk; − írja Párizsból 1887. aug. 13-án államtitkárához, Bereviczyhez, − sokat lehet tanulni még 71 éves korban is az embernek. De ŕ quoi bon?! Magyarország nem akar európai ország lenni, nem akar a táblabíróságból kivetkőzni, s ezen, nem tudom minek nevezzem ezt, kedélydisposition, temperamentumon, vagy kellő érzék hiányán el fog veszni." Aki, mint ő, oly sokat tett a táblabíróságból kivetkőztetésre, joggal ütheti meg hazafelé is a bírálat hangját.
Szellemi tisztaságából folyó eréje különben, hogy nem ismeri a szépítgetést; szókimondó az igazság és az üdvös javítás kedvéért. "Ha valaki, úgy mint én, 30 évig közpályán működik, az egészen eltompul a rhetorika iránt. Tényeket és cselekményt várnak (Önök) − szól soproni választóihoz (1878.) − és nem szavakat és én mindig ez irányba törekedtem és fogok törekedni." A közkeletű nemzeti illúzióval szemben rámutat, hogy nem a közös vámterület az oka ipari elmaradottságunknak, hanem a közszellem hiánya közgazdasági téren. "Az nem democratia előttem, mikor mindenki iskolázott akar lenni és kézművel senki nem foglalkozik" − teszi rá egy másik nyílt sebre a kezét. "Mi a tudományokban más országokhoz képest elmaradtunk. Ezt elismerni nem szégyen; és a haladás első feltétele: saját hiányaink meg- és beismerése" − így köszönt be a kultuszminiszter. Az Akaméia sok becses okiratot összegyűjtött, de ideje volna, hogy az egybehordott anyag végre művészileg is felhasználtassák. "Tudjuk, hogy Macaulay, Gouzot vagy Ranke munkáit nem akadémiák írták. Az ily munkák csak az egyéni tehetség szüleményei, de az akadémia egy vagy más impulzust adhatna az anyag felhasználására" − így mutatkozik be az akadémiai elnök. Nemzeti hiúságra, felkezeti érzékenykedésekre épp olyan kevéssé van tekintettel, mint osztályérdekekre és egyéni elfogultságokra; egy cél lebeg előtte: a magyar kultúra, ami az ő fogalmazásában vagyont, erőt, egészséget, erkölcsiséget és értelmiséget jelent. Elvi elvontságok és meggyökeresedett előítéletek iránt egyformán bizalmatlan. "Azon politikai tan, melyet minden alkalommal fogok ismételni: hogy fel kell hagyni a scolastikus doktrinákkal s az ország nagy érdekeivel kell foglalatoskodni, mert az országra, emberre, vagyonra és értelmiségre van szüksége." (Kisebb dolgozatok, 1882. előszavából.) A szabadság eszméi és a nemzeti gondolat, a század elejének romantikus öröksége, az ő munkásságában realitássá változott, nemzetnevelő intézményeké, amelyeken nyugszik máig egész közművelődésünk.
Alkotásai csodálatos tervszerűséggel követték egymást a felső és közép, művészi és iparoktatás területein, tudománypolitikában és művészeti irányításban. Nem elégedett meg a minisztériumi munkával, parlamenti beszédekkel, cikkírással; ahol valami hiányt észrevett, magánlevéllel sietett ötletet, tanácsot közölni. A pozsonyi Toldy-kör előadássorozatot hirdetett, a miniszter rájuk írt, hogy nélkülözi benne a gyáripar propagandáját. A tanszerkereskedőt megdicsérte, mert hazai árut használ, az ipariskola igazgatójával sűrgősen közölte, hogy a Törley-pezsgőgyárban idegen üvegeket látott; tessék ide haza az üveggyártást tökéletesíteni. A városok statisztikájában Békéscsaba feltűnő nagy halandósággal szerepelt; már ment a levél a békésmegyei gazdasági egyesülethez, vizsgálják meg a helyzetet és adjanak magyarázatot. A Budapesti Szemle szerkesztőjénél a magyar könyv rossz piaca felől faggatódzott, Ipolyi püspökön át képvásárlásra biztatta az előkelőket. Kicsiny országhoz mérten a személyes meggyőzéshez folyamodott, a kultúra ügynökeként kínálta a közönyös tömegnek nemes áruját, a parlamentben az értetlen támadók ellen szellemes, gúnyos visszavágásokkal védte álláspontját; derűs értelmét percre sem győzhette le a lomhaság és a konokság. "Helfy képviselőúr személyes dolgokban is fellépett irányomban és kérdezte: vajjon lesz-e annak valami nyoma, a mit én teszek? Azt hiszem el fog múlni és valamennyiünk működésének nem lesz sok nyoma. Az igazi nagy emberek, a kiknek nevei örökösek: azok a nagy művészek, írók, költők, egy Goethe, egy Michel-Angelo, egy Raphael. Mi nem tartozunk azok közé." (1882. dec. 26. Országgyűlési beszéd.) Az árnyalatnyi irónikus nyomaték elég volt, hogy elsöpörje a felsorakoztatott frázisokat.
A parlamentális gyakorlat visszáságai, a kicsinyes rajtaütések nem vették el a kedvét annak, aki a képviselet rendszer egyik előharcosa volt Magyarországon. Az öreg Trefot nem felejtette el, amit már a fiatal megtanult, hogy az igazi demokrácia nem azonos a népszerűséggel, az alkotót következetességében nem befolyásolhatják a szeszélyesen változó tömeghangulatok. Mintaképei, a nagy nyugati államférfiak, a legellentétesebb sorsfordulatokon át sodródtak, miniszterből száműzötté váltak, mint Guizot, üldözöttből diktátorrá, mint Thiers, de elveiken semmi sem változtattak, polgári józanságukból ki nem estek; a forradalmak győzelme nem vetett véget mérsékletüknek, a forrdalmak bukása nem vette el a hitüket. A felszínen oly kavargó század belső szilárdságát, eszményeinek fontosságát egy politikai elit réteg adta meg, egymásba fogózó, egymást kiegészítő nagy szellemek munkája; soha még gondolat oly szervesen nem épült ki, mint a polgári szabadság eszméje. Kezdődött a francia forradalom elrettentő példájával és az angol mértéktartás Európára kiterjedő hatásával; Burke, Pitt, Fox nevei sugároztak a polgárosodás kezdetén. Folytatódott az amerikai sikerre eszméléssel, Washington művén és az szédítő új fejlődésen Tocqueville mutatta meg egy egyetemes jobb jövő lehetőségei és akadályait. A század közepére Macaulay adott új tekintélyt az angol alkotmánynak, Guizot vonta le a bukott forradalmak tanúságait, Laboulaye vizsgálódott a szabadság erkölcsi alapja felett. A szabadság és rend egyeztetése volt központi problémájuk, eredményeikre feszülten figyelt a nyugtalan szellemiség. A nagy politikai könyvek ideje volt ez, megjelenésük nemzetközi visszhangot váltott ki. A magyar elit is rajtuk kereszült ébredt feladataira. Trefort emlékbeszédeiben, melyeket az akadémia nagy kültagjai, a század vezéregyéniségei felett tartott, ott lüktet az életre szóló emlékek élménye. "Talán senki sincs, aki Tocqueville-nek − emlékezett meg róla 1862. február 3-án −, annyi hálával tartoznék, mint én, kinek politikai képzésére s nézetmódjára az ő munkái tanulmányozása döntő hatással volt." Mit tanult a tocqueville-i műből, az amerikai demokrácia példájából? "Kerüljük mindenekelőtt, hogy a democratia bennünket a despotismushoz ne vezessen, mert ismétlem Tocqueville-lel, hogy nincs undokabb állapot, mint democratia szabadság nélkül!" Egy hónappal később Macaulay-t búcsúztatta. A negyvenes évek eszmei kavargásába szállott vissza emlékezete. "Egy kitűnő könyv megjelenése ilyenkor valódi esemény. S így, midőn 1845 nyarán, Macaulay dolgozatait, melyeknek egy részét az edinburghi Review-ből ismertem már, összegyűjtve először vettem, nem írhatom le ama benyomást, melyet reám tettek." Politikai esszéjének hősei valóságos eposzi jellemek voltak és jobban megragadták képzeletét, mint a regénygyárosok álalakjai. Nagyságuk felemelt és megnyugtatott. "Hol annyi nagy férfi volt, ott jelenleg is, ott ezután is még sok jeles férfinak kell lenni. S óhajtjuk, hogy legyen; mert kell, hogy az európai szabadságnak s vele szoros kapcsolatban álló keresztény civilisatiónak egy erős védbástyája legyen, s ez még sokáig nem lehet más, mint Anglia." Laboulaye műveit ismertetve, felvetette a demokráciák életkérdését, a szabadság helyes adagolását: "A mai államférfiak s publicisták elutasíthatatlan feladata ennél fogva, vizsgálni ama feltételeket, melyek alatt a szabadság a democratiával az egyes államokban összeférhet."
Trefort, mint szellemi irányítói, mélységesen lenézte az elvont jelszavakat, a szabadság gyakorlati formáit kereste, melyek elbírják, sőt megkívánják a társadalom hiearchikus rétegződését. Lefordítatta, a maga bevezetéséve ellátva Guizot, Thiers és Royer-Collard beszédeit a pairek háza mellett, kik a júliusi forradalom után egyenesen a népszabadság biztosítására kívánták az örökletes méltóságok fenntartását. Érvül használta nézeteiket a maga meggyőződése mellett, melyet parlamenti beszédben is kifejtett. "Nézetem szerint Magyarországon a felsőháznak éppen úgy aristocraticus alapon kell állnia, mint a képviselőháznak democraticus alapon." A helyi körülményekhez alkalmazkodást ösztönösen kívánta és mintáitól is megtanulta; az elméletek helyett ők a tényekhez, történeti körülményekhez kötötték magukat; ez volt talán legfőbb újításuk a politikai tudományokban. Ezen alapult a folytonosságba illeszkedésük is, az evolúció gondolatának hangsúlyozása a revolúcióval szemben. "Hosszú élet, sok tanulmány − írta Trefort Guizot-emlékbeszédében, 1885-ben − s tapasztalás után abstraháltam magamnak azon három nagy igazságot, hogy a forradalom kultuszával szakítani kell, ha egészséges fejlődést óhajtunk, hogy az alkotmányosságot az absolut hatalommal szemben erősen kell védeni, végre, hogy az állami alakulásoknál a vallás és egyház mozzanatait a számításból nem szabad kihagyni." A társadalmi egyensúly, a politikai fejlődés, a kormányzó művészet problémái végül is az egyéni felelősségérzetben, e nagy tanítómesterek és nagy államférfiak legdöntőbb élményében összepontosultak. Trefort lelkiismerete fellázadt a divatos és könnyű "történeti szükségszerűség"-gel indokolás ellen. "Ha ezen felfogás − írja Mignet-emlékbeszédében − az egyénre és annak cselekvéseire is átvitetik: az igazság, a morál, a becsületesség eltűnik, a társadalmi élet teljes banquereute-ja elkerülhetetlenné válik." A történeti szükségszerűséggel rokon az állami mindenhatóság elve is; mindekttő az egyén önérzetét és kezdeményező erejét sorvasztja el. "Ezen eszme − mondotta róla 1861-es országgyűlési beszédében − kútforrása legnagyobb részt a politikai bajoknak a continensen, mert ezen eszméből fejlődött ki azon nézet, miszerint az administrationak mindenben avatkoznia kell akként, hogy az embert születésénél megragadja és a sírig üldözi, magáról azt tartván, hogy ő az egyedüli üdvözítő − sola administratio salvifica."
Egyéni felelősségérzet − a romantika szertelen egyéniségimádata nemesedett és érett meg Treforték magatartásában, ahogy egész gondolatrendszerük, mint aszúbor, őrizte, sűrítette az első pezsgés ízeit. A század bennük vetett le kamaszhajlamait és lépett át a férfikorba. A férfikor férfimunkát is jelentett; közös vonásuk mindannyiuknak a gyakorlatiság a szüntelen aktivitás, érzék a valóság szükségletei iránt, gazdasági érdeklődés. Trefort már 1840-ben, amikor körülötte politikába merült az élet, az "anyagi érdekekről" értekezett a Budapesti Szemlében, bőséges ismeretével az egykorú irodalomnak, józan, világos szempontokkal. Amerika és a gazdag Nyugat példáját idézte a bank- és vámkérdés, csatornázás, közlekedés és iparfejlesztés fonotosságára. "Hasztalan a félelem, hogy az anyagi érdekek a szellemieket letiporják." A vasutak pl. hallatlanul fellendítették a népművelést. Honunkban is… az anyagi érdekeket… mindenekelőtt pártolni kell" − mondotta ki jelszavát, mellyel félszázadon át sem szűnt meg honfitársait izgatni, Széchenyi polgáribb örököseként. S hogy az anyag nem tiporja el a szellemet arról kultuszminiszteri alkotásai tettek ragyogó bizonyságot, a nemzetgazda benne csak hasznára volt az idealistának, felhívta figyelmét a szellem életfeltételeire.
Tisztánlátása és a sajátságos détachement, amelyre talán származására fogva képes volt, segítette az ország egyik legbonyolúltabb kérdésében, a nemzetiségek ügyében is, magasabb, tisztultabb felfogáshoz. "Szerbek, románok, németek, szlávok, ruthének vigyék saját municipális ügyeiket saját nyelvükön, használják az iskolában azon nyelvet, mely nekik tetszik. Én a nemzetiségek benső kifejlődését úgy kívánom tiszteletben tartani mint a vallást, mibe avatkozni a státusnak joga nincsen." Az 1861-es országgyűlésen, a klasszikus közjogi harcok idején ő a valóban vitális nemzetiségi problémával foglalkozott; elismerte uralkodó szerepét a században, de híven elveihez, a történeti valóság, a helyi körülmények, az élet módosításai szemszögéből nézte az elvont eszmét. "Oly területeken, hol vegyes a népesség, ott tisztán nemzetiségi szempontok szerint statusok soha sem fognak alakulni, mert íly eljárás Európát oly zavarba vinné, minőben az a 8- s 9-ik században sínlődött." "Reménylem tehát − fűzte hozzá − hogy Magyarországon is a történeti előzmények, a geographiai helyzet s már magukban a külön nemzetiségekben rejlő praktikus momentumok a felsőbbséget nyerendik, s azon beteges hajlam, miszerint minden külön népfaj, külön területet követel, s mint egy külön államot akar képezni, mint sok átmenő szellemi betegség, el fog tűnni, s Magyarország, a magyar állam, Hungária meg fog maradni; mert a nemzetiségek iránt igazságos tudván lenni, nem lesz alapítva a nemzetiségekre, hanem meg fog felelni a politikai szükségnek, mint fejlődménye a történetnek."
Politikai szükség, történeti fejlődmény − egy építő nemzedék találta meg e fogalmakban alkotásai értelmét és biztosítékát.
