Weöres Sándor: A VIHARHOZ • Jankovich Ferenc versei
Weöres Sándor: A VIHARHOZ •
Jankovich Ferenc versei
Jankovich Ferenc versei
Jankovich verseit olvasva úgy érzem, mintha könnyű homoki bort innék, melytől aligha lehet megszédülni, de a zamatára szívesen emlékszik az ember. Jankovich nemigen ér el markánsabb hatást, mert nyilván nem is törekszik rá, élesebb színei és erős kontrasztjai egyáltalán nincsenek; ripacskodó eredetieskedéssel és egyéb feltűnni vágyó erőszakosságokkal sosem bosszantja az olvasót. Költészetének nincsenek nagyobb távlatai, nem rezdít meg a lélekben titkos és rejtett húrokat; igénytelen költészet az övé – de ez az egyszerű eszközökkel bánó igénytelenség választékos igényesség is egyben. A manapság méltatlanul kallódó Tompa Mihályhoz hasonlítható: a szelíd hanvai lelkész költészetében érezhetjük legtisztábban azt a szellemalkatot, mely (ellentétben a "soha-meg-nem-elégedés" és örökös változás, szakadatlan újjáteremtődés költőivel) idilli nyugalomra, mennél teljesebb megállapodásra törekszik, biztos és végleges talajt keres a talpa alá.
Falusi szemlélődés érlelte Jankovich ihletét; költészete bukolikus líra, verssorai mögött akácfák hajladoznak és nyári rétek virítanak. "Csend van, hallgat a ház – leszállt az este végre. – Két szál könnyed akác – füstöl bodrot az égre…" Leíró versei a legszebbek; néha annyira kedvesek, hogy még kedvesebbek már nem is lehetnének; például mikor a tájleírásba önkénytelenül uhlandi zamat vegyül anélkül, hogy a költemény ezáltal a magyar mivoltából jottányit is vesztene:
Két havas fenyő közt
– két angyali szárny –
egy pufók kis templom
lélekzete száll.
– két angyali szárny –
egy pufók kis templom
lélekzete száll.
Gyengéd leírásai lazúrosan csillogó színeket kápráztatnak az olvasó elé; tolla nyomán a táj és levegő szinte tüdőtágítóan, vérpezsdítően eleven. De vannak nyomasztóbb színezetű versei is: például az "Egy cselédház udvarán", ez a dermesztően sámánisztikus, átszellemült táncjelenet. – Legszebb verse talán a "Zöldben… itt a magyar nyelv minden gráciája hajladozik-olvadozik:
Pattog a tűz, pörsen
a szalonna,
forgatja a nyárson
Juliánna:
platinahajában
piros pánttal,
pántja alatt sápadt
tulipánttal.
a szalonna,
forgatja a nyárson
Juliánna:
platinahajában
piros pánttal,
pántja alatt sápadt
tulipánttal.
Természetesen a szemlélődő lélek derűje nem mindig teljes. Jankovich, mint a zavartalanságot áhító lelkek általában, az életből csak annak stabil tényezőjét, a tenyészést, virulást kedveli, és ellenségesen áll szemben az élet dinamizmusával, a szakadatlan változással; irtózik attól, hogy háborúk dúlnak, "földmélyi folyók lávatengere, izzó zuhatag", és megbomlik a családi élet nyugalmas idillje. A mai ember háborútól rettegése hatalmas erejű kifejezést lel A nyul éneke című költeményében.
De többi Zeitgedicht-je kevésbé szerencsés; több bennük a szokásos szólam, mint az igazi érzés; túl sok mai poétától olvashattunk már affélét, hogy "gyujtózsinórként füstölög a vers agyamban" és hogy a magyar "halódó nép, a lába már hideg". (Költőink több mint háromszáz éve jósolják a magyarság pusztulását; remélhetőleg jósolhatják még néhány ezer esztendeig. De hagyjuk a tréfát: a magyarság kiveszésének jóslata megdöbbentő például Kölcsey Zrínyi második éneké-ben, ahol egy ember kínzó nyugtalansága és kétségbeesése hánytorog; de pusztán patetikus szólamként ilyen jóslatot leírni nem szabad.) Mostanában a Kasszandra-jóslatoknak és szociális felháborodásnak konjunktúrája van a költészetünkben, akár a millennium táján az alkalmi honfi-lelkesedésnek; és akár a múlt század végi hazafias versekben, a mai szociális versek legtöbbjében is verkliszerűen, meggyőzőerő nélkül ismétlődnek más-más megfogalmazásban mindig ugyanazok a szólamok; nyilván nem annyira belső parancs fakasztja őket, mint inkább egy íratlan paragrafus, hogy a költő csak akkor lehet igazi költő, ha a néppel való együttérzését kifejezésre juttatja. Ez a dogma azonban nem nemzeti megújulásra vagy tisztító forradalomra vezet, csak frázis-áradatra. Érzelmekről, eszmékről csak akkor írjunk, ha szervesen és elementárisan szakadnak föl belőlünk; a költő-profilunk teljesebbé sminkelése kedvéért fölvett eszme frázissá sorvad, és szánalmasan csörög, mint a lyukas dió – és ártunk vele a költészetnek is, a hirdetett eszmének is, imádott költő-profilunknak is.
Teljesen véletlenség, hogy ezt a "megrovási kaland"-ot éppen a Jankovich kötetével kapcsolatban mondtam el, hiszen akárhány más poétára sokkal több joggal mondhatnám; mert Jankovich ritkán csöppenik a ma szokásos színészkedő ágálásba, általában őszinte költő és igazi költő.
Jankovich lírájának jellege első kötete óta alig változott, de minőségileg folytonosan emelkedett. Hangjának, tárgykörének lényegesebb változása a jövőben sem valószínű; nem is szükséges, hogy efféle bekövetkezzék nála. Ellenben joggal várhatjuk, hogy nagy kifejezőkészsége és csodálatos megjelenítőereje még tovább fejlődik, egyre teltebbé válik mint egy egészséges és ízes gyümölcs.
