ÖLBEY IRÉN: ÓH IFJUSÁG
mögöttem,
mint mikor könnyü fellegek
rózsaszinü, hüs habja röppen.
Vagy mint mikor szalag lebeg
ha dombról futnak fiatal
kedvteléssel s ajkukról lágyan,
évődve gomolyog a dal.
kék füstöd. Fogyó parazsad
rettegve lesem. S mintha kósza,
aranytüzü nagy darazsak
ritmusok verik szivemet.
Bolyongtam tétován, tünődve,
magányosan és csüggeteg
utakon. Fakó szerelem
ingatta mécsesét. És lomha
napfény sütött át könnyemen.
szépséges, balga ifjuság.
Arcomba csapod még az álmok
tömjénes, irigy illatát,
de menekülő, távoli
vagy már mégis, mint
lakodalmak
bujdosó hangfoszlányai
ugy gondolok én fázva rád,
mint tavaszi zöld lombsubára
gondolnak őszi, néma fák.