2.
2.
Pálffy János levele gr. Mikó Imréhez
Nagyméltóságú Gróf Úr!
Magyarországon valék, mint száműzött még, midőn Nagyméltóságod a kolozsvári nemzeti múzeumot nagyszerű áldozatával megalapítá. Tanúja valék ottan azon kegyeletes tiszteletnek, mellyel a Mikó nevet az élt és élő legnagyobb magyar hazafiak sorába méltán állítá, s büszke lelkemben, hogy én is erdélyi vagyok.
Nem azok a valóban nagy férfiak, kik a béke s nyugalom s nemzeti jólét és megelégedés idejében nagyot tudnak teremteni, hanem azok, kik egy sorstól lesújtott s dermedező nemzetbe lehelve teremtő s elevenítő lelköket, magok köröl bírják csoportoztatni a jobbakot, kik higgadtan maradtak, vagy a vész napjaiban okultak, utilizálják az adott viszonyokat, hogy mint szétdúlt hangyasereg tovább folytatva a megakasztott munkát, bölcs vezetésök által visszállítsák a visszállíthatót, vagy újat teremtsenek lelkök erejével a soha fel nem adható nemzetiség szentegyházának újból fölemelésére. Nagyméltóságod felfogva bölcsen az idő és viszonyok szükségét: kilépni a cselekvés terére azon percben, midőn legnagyobb szükség vala vezető szellemre, s a nemzet innen és túl a Királyhágón megértette a szózatot. S Isten meg fogja segíteni Nagyméltóságodat, mert nemes szívében nem honol hiúság, de telve a lelke hazaszeretet tiszta tüzével.
Azon perc óta, melyben tudomásomra jutott a Nagyméltóságod első föllépése a kitűzött cél felé: megmenteni nemzetünket az enyészettől, azon egy eszmével foglalkozik csak szellemem: mit bírnék én is áldozatul hozni a kedvezménynek oly bölcs tapintattal választott Múzeum fölsegítésére. S nehezen és fájdalmasan esik lelkemnek legelőször életemben – szegénységem. De ezért sem zúgolódom, mert kárpótlást lelek azon tudatban, mely szerint múlt viszonyaim között is szegényebbül jövék ki a kísérletek nehéz idejéből, mint belementem vala.
Miután tehát életemben sokat nélkülözőleg szegénynek kell maradnom, elhatározám azon kevés földi vagyonomat, mely megmaradt, legalább holtom utána ruházni át egészen, mint egyetlen örökösömre: a Nagyméltóságod szellemének elsőszülöttjére, a kolozsvári nemzeti múzeumra. S egy súlyos betegségből legalább egy időre lett felüdülésem után azonnal megírám végrendeletemet, melyet ide mellékelve bátor vagyok a Nagyméltóságod alapító kezébe tenni le, s valamint végrendeletemben tevém, úgy ezúttal is bizalmas tisztelettel esedezem annak halálom utáni végrehajtásáért.
Fogadja Nagyméltóságod e csekély hagyományt, de mindenemet úgy, mint az adva van. Egy esetben megtörött, kifáradt, de lelkierőben meg nem fogyatkozott polgár utolsó fillérét a haza oltárára, melyet ez óráig, habár tévedve felfogás és kivitelben, de Isten előtt állva mondom: mindig tiszta, önzetlen szándokkal szolgáltam, s ha a gondviselés még életet ad, nem csüggedve akaratban a Nagyméltóságod bölcs és tapintatos vezetése alatt, mint utolsó napszámos szolgálni halálom órájáig kötelességemnek tartom.
Ezek után őszinte tisztelettel öröklök*
= Örökbe hagyok
Nagyméltóságodnak
Tarcsafalva, Január 20-a 1857.
alázatos szolgája
Pálffy János
(Eredetije egy kettőbe hajtott ív három első lapján az Erdélyi Múzeum gr. Mikó Imre levéltárának írói levelezés-anyagában.)
