Április 30.
Április 30.
Perrichon úr utazása. A nemzeti Színház óvatosan a "történelmi vígjátéksorozat"-ba állította. A választás kitűnő: Labiche a megtestesült múlt századi vaudevilleista. Abban a csillogó, farsangi korban virágzott, amikor Párizsnak örökre "csókos" és "táncos" híre terjedt.
Úristen, milyen könnyen kacagtak, milyen jó gyerekek voltak a nagyapáink! Nem tudok hinni a fülemnek. A napóleoni államcsíny s a második császárság csak a felületet horzsolta, az emberek néha lefutottak egy kicsit lövöldözni, de rossz álmok nélkül aludtak. Elromlottunk, szaggatott álmainkban titkosrendőrök, bombavetők, gyerekhullák elől menekülünk. Erről mégsem tudnak Labichék.
Megálljunk csak! Labiche virágkorában volt a balaklavai halálroham s a solferinoi vérfürdő. Új szín forog elém: füstölgő fáklyafényben egymás mellé terítik az elesetteket, egy olasz falusi templomban szomjasan, tetvek közt hadoklanak a katonák. Krím, Solferino. Ott eszmélt magára az emberiség két jótevője, Florence Nightingale s Dunant, a vöröskereszt megalapítója. A haldoklók abban az időben is egy búcsúcigarettáért könyörögtek, s műtét közben az anyjukért üvöltöttek, aki a lefűrészelt lábat valamikor meggörbítve a méhében hordta…
Hol is hagytam abba? Igaz, Labiche-nál.
