Tolnai Gábor: HÚSZ ÉV TÖRTÉNETE • (1918–1938) • Gáspár Zoltán könyve – Pantheon
Tolnai Gábor: HÚSZ ÉV TÖRTÉNETE •
(1918–1938) •
Gáspár Zoltán könyve – Pantheon
(1918–1938) •
Gáspár Zoltán könyve – Pantheon
Az a húsz esztendő, amelynek ábrázolására Gáspár Zoltán vállalkozott, még nem érett meg arra, hogy a szakmabeli történetírás módszereire igényt tartson. Az 1918-tól 1938-ig eltelt két évtized historikusának még nem a levéltári akták és a történelmi emlékiratok vagy elsárgult hírlapkötegek szolgáltatják az anyagot, hanem az átélt élet; a történelmi konstrukció formálója itt a személyes tapasztalás; maga az anyag szerzőnek és olvasónak egyaránt egy kicsit önéletrajza. A személyesség izzása és – a hiteles történelmi bizonyítás mellett – a folyvást villódzó tapasztalás ad ennek a kitűnő könyvnek olyan belső hevet, hogy úgy fut végig lapjain az olvasó, mintha személyes életének elmúlt napjait idézné fel önmagában. Újra mondom, mindnyájunknak egy kicsit önéletrajza ez a könyv.
"1918. november 11-én délben a nyugati harctéren a századkürtösök elővették a trombitát, és a Tüzet szüntess jelet fújták." Ezzel a mondattal kezdődik a könyv, és A demokrácia fegyverben című fejezettel lezárva mondanivalóit a közvetlen jelenbe vezeti az olvasót. Gáspár Zoltán munkája negyven rövidebb-hosszabb fejezetben dolgozza fel anyagát. Néhány kiragadott fejezetcím önmaga is képet ad módszeréről és történelmi állásfoglalásáról. Íme: A fegyverszünet, A Párizs környéki békeszerződések, A Népszövetség a demokrácia mérlegén, A hadisarc lidérce, Régi népek új országokban, A weimari köztársaság, A rendi állam rendet csinál, A vergődő Spanyolország, Münchentől Vereckéig stb, stb. Ezek a fejezetcímek önálló tanulmányoknak is lehetnének címei; legtöbb fejezetét el tudnánk képzelni az előzőtől és az utána következőtől függetlenül folyóirat vagy újság lapjain is. De ennek ellenére ez a negyven tanulmány, A húsz év történeté-nek negyven fejezete egységes, és minden szálával összefüggő, egymást folytató, és egymásnak felelő gondolataival szervesen felépített könyvet alkot. A konstrukciónak ezt a módját az újságíró formakészsége szabta meg, aki műhelyének törvényeit követve, a zárt keretű cikk műfaja szerint szerkeszt; terjedelme – melyhez a mondanivaló arányosítása is igazodik – a megszabott hasáb-terjedelem, ami akkor is kihat munkamódszerére, ha könyvet ír. – Az újságíró-történetíróra úgy hat vissza a mestersége, mint a szépprózaíró alkotásaira a tárcaírás gyakorlata. – Hangsúlyoznunk kell, magyarázatunk nem pejoratív tartalmú. Az újságírói gyakorlat átformálja, de nem teszi csekélyebb jelentőségűvé a műfajt, mint ahogy a tárcaírás is csak annak a prózaírónak árt, akinek a szerkesztőségtől független írói pálya sem használna.
Gáspár könyvének a téma bőrünket égető közelsége mellett kétségtelenül az újságírói műhellyel összefüggő fogalmazókészség adja meg azt a lüktetést, ami az olvasónak minden idegszálát áthatja. De mondom, jó értelemben használom az újságíró jelzőt. A húsz év történeté-nek megírásánál hasznosítva találjuk az újságírás minden előnyét, s hozzá az efemer zsurnalisztikai tulajdonságok helyett birtokában van a szerző a történetírói előnyöknek is. Könnyed, eleven stílusához olyan széles anyagismerettel rendelkezik, és a két évtizedes közelmúltban (melynek útvesztőiben legtöbbször a politika hangsúlya szokta az irányt szabni a szemlélőnek) olyan biztos érzékkel igazodik el, mintha nem is utolsó két évtized, hanem egy száz évvel ezelőtti húsz esztendő keresztmetszetét rajzolta volna meg.
A biztos történelmi eligazodás persze már nem a módszer, hanem a világnézet kérdése. Történelmi eligazodásához, ítéleteihez Gáspár Zoltánnak a napi politikán felülemelkedő, humanista szemlélet a mérőléce. Politika ez is, azonban az elit politikája; az előítéletektől, rövid lejáratú pártszempontoktól független politika, a szellemi ember politikája.
