Jankovich Ferenc: A nyugtalanság éneke
Jankovich Ferenc: A nyugtalanság éneke
Egy este, tikkadt fényü ég alatt
mendegéltem, mindentől elhagyottan,
úntam az égen a csillagokat –
az életemmel aznap szakitottam.
mendegéltem, mindentől elhagyottan,
úntam az égen a csillagokat –
az életemmel aznap szakitottam.
Mint hal a tóban, füst a légben, mentem –
a Krisztinában égbeszurt torony
mutatta bölcsen, milyen semmi lettem:
a tüz egéből földre hullt korom.
a Krisztinában égbeszurt torony
mutatta bölcsen, milyen semmi lettem:
a tüz egéből földre hullt korom.
Mint hal a tóban, füst a légben, mentem –
vagy mint az égből kerengő szirom…
Tisztán éreztem, nem gurulna szebben
egy rezzenő göröngy a friss siron.
vagy mint az égből kerengő szirom…
Tisztán éreztem, nem gurulna szebben
egy rezzenő göröngy a friss siron.
A templom előtt fejem lehajtottam –
sóhajtás mosta ajkam, egy tünő
angyal éppen repült az égbe, tudtam:
hogy keble van és rózsás képü nő.
sóhajtás mosta ajkam, egy tünő
angyal éppen repült az égbe, tudtam:
hogy keble van és rózsás képü nő.
És gondolatban elnéztem a golyvás
galambokat a szentek vállain –
bajuszként simult egy borus mosolygás
ajkam köré – fehér galambra rim…
galambokat a szentek vállain –
bajuszként simult egy borus mosolygás
ajkam köré – fehér galambra rim…
Az eget távol érckutyák ugatták,
orromba rossz szagot hozott a szél –
kivetett velőcsomók, havas vatták
gurultak – s fröccsent Prágában a vér…
orromba rossz szagot hozott a szél –
kivetett velőcsomók, havas vatták
gurultak – s fröccsent Prágában a vér…
Agyamban egy vers füstölt tüzre vetve
akár ha tömjént emészt a parázs –
és sóhaj füstje lett belőle: messze,
égbe csavarodó fohászkodás.
akár ha tömjént emészt a parázs –
és sóhaj füstje lett belőle: messze,
égbe csavarodó fohászkodás.
*
Istenem, már nem ugy irok, mint régen!
A kin megőrölt és a szenvedély
magasba vert, mint port a szél, merészen
és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.
A kin megőrölt és a szenvedély
magasba vert, mint port a szél, merészen
és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.
Istenem, már mint a rossz ruha bomlok:
lengő fehér rongyok a lelkemen –
elszórta lángsugarait e homlok,
rémségek árnyéka kólint fejen.
lengő fehér rongyok a lelkemen –
elszórta lángsugarait e homlok,
rémségek árnyéka kólint fejen.
Gondfürtök árva érlelője, költő,
már alig birom el a verseket –
és elfonnyadok, mint egy biling szöllő, –
akit a gazda keze felkötött.
már alig birom el a verseket –
és elfonnyadok, mint egy biling szöllő, –
akit a gazda keze felkötött.
Már csak a puszta szemlélet vigasztal:
az égi fényhasábok, a szinek,
egy lábaival égnek álló asztal,
a mindenségben pilledő szemek –
az égi fényhasábok, a szinek,
egy lábaival égnek álló asztal,
a mindenségben pilledő szemek –
A Vár fölött a hold pirosló szarva,
felvont szemöldök, sarló is lehet –
mellbimbó egy fátyollal letakarva,
gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye –
felvont szemöldök, sarló is lehet –
mellbimbó egy fátyollal letakarva,
gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye –
A pásztás fényü lég, mely ugy dereng
néha, mint a szín borban úszó fátyol –
eső után a föld arcára kent
azurszin ég, melyben egy tündér táncol…
néha, mint a szín borban úszó fátyol –
eső után a föld arcára kent
azurszin ég, melyben egy tündér táncol…
*
Mint függönyt, szétvontam az éjszakát:
kábult fejem kidugtam, visszakaptam.
Vártam, mert ottkünt zajlott a világ,
vártam, hogy végre meghasad alattam
kábult fejem kidugtam, visszakaptam.
Vártam, mert ottkünt zajlott a világ,
vártam, hogy végre meghasad alattam
S a nap a ködöt éhesen fölissza,
mezitlen repülőgép sustorog
a fény levében – s a tépett kulissza:
az ég a ködrongyokkal meglobog
mezitlen repülőgép sustorog
a fény levében – s a tépett kulissza:
az ég a ködrongyokkal meglobog
S zeng a világ, mosoly hasitja ajkát
s a békeszárnyu szél fuvallatán
a költő tiszta szóra nyitja ajkát –
és tanul a világ egy balladán
s a békeszárnyu szél fuvallatán
a költő tiszta szóra nyitja ajkát –
és tanul a világ egy balladán
Hogy visszavonja karmait a rútság
a föld husából és a vájt sebek
beforradoznak – dögvész, háborúság:
kotródnak mind az uszitott ebek
a föld husából és a vájt sebek
beforradoznak – dögvész, háborúság:
kotródnak mind az uszitott ebek
Hogy fölragyog talán az ember arca,
ha szemeiben maradt még sugár,
hogy a jóság fohászát elsóhajtsa
kiköpve szájából a vért s a sárt…
ha szemeiben maradt még sugár,
hogy a jóság fohászát elsóhajtsa
kiköpve szájából a vért s a sárt…
*
Ó, meddő lelkesedés, játszi ábránd…
Világ, világ a csillagok alatt!
Elhagytak álmaid, letép s tovább ránt
költőid lantjáról az indulat.
Világ, világ a csillagok alatt!
Elhagytak álmaid, letép s tovább ránt
költőid lantjáról az indulat.
Elhagy a méla Isten is, szent arcát
félre forditva – Tegnap a süket
rabszolgák tizkörmükkel kikaparták
a sirból a szabadsághősöket.
félre forditva – Tegnap a süket
rabszolgák tizkörmükkel kikaparták
a sirból a szabadsághősöket.
Sürü eső jött, hajlongva seperte
a temetőt, mind sárrá lett a test:
s szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke –
Hová lettek a hősök? ne keresd…
a temetőt, mind sárrá lett a test:
s szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke –
Hová lettek a hősök? ne keresd…
Csordogáltak ők már az uti sárban,
rájuk az égről fénykosár terült –
s mint hosszu lábszárcsontok egy kosárban:
nagy sugarak küllőzték át az ürt.
rájuk az égről fénykosár terült –
s mint hosszu lábszárcsontok egy kosárban:
nagy sugarak küllőzték át az ürt.
S dördült a menny s a fény az égi, roppant
torokban orgonált, megannyi kürt –
s hullt az eső – talán a nagy torokban
a bánat fényes nyála összegyült?
torokban orgonált, megannyi kürt –
s hullt az eső – talán a nagy torokban
a bánat fényes nyála összegyült?
Ődöngtem arra, hátán vitt a bánat,
legelészve megállt imitt-amott
s ki szolga földben nem leltem hazámat:
most égre forditottam arcomat.
legelészve megállt imitt-amott
s ki szolga földben nem leltem hazámat:
most égre forditottam arcomat.
Ott szállt a tünemény, az égi sárkány:
a Szabadság bólongva szállt tova –
S feltünt a táj fölött az égi márvány
piros-fehér-zöld ékü oszlopa…
a Szabadság bólongva szállt tova –
S feltünt a táj fölött az égi márvány
piros-fehér-zöld ékü oszlopa…
*
Ezért a régi, tikkadt fényü estén
gondoltam: boldog, aki nem beszél.
Ha tudnám, hol a sirom, megkeresném…
Óh, mért nem fuj el engem is a szél?
gondoltam: boldog, aki nem beszél.
Ha tudnám, hol a sirom, megkeresném…
Óh, mért nem fuj el engem is a szél?
Inkább a vad szelekhez és a fákhoz,
füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!
Semmi közöm az itt muló világhoz –
az utolsó szál, elszakadt az is…
füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!
Semmi közöm az itt muló világhoz –
az utolsó szál, elszakadt az is…
És megindultam, nyugtomat keresvén,
és mendegéltem, hányt-vert a sohaj,
menekültem a bársony szőrü estén,
sarkamat verte távoli zsivaj.
és mendegéltem, hányt-vert a sohaj,
menekültem a bársony szőrü estén,
sarkamat verte távoli zsivaj.
S zugva mögöttem hat hónapja füstölt
a felgyujtott világ, – fekete mén:
a bánatom vitt, szikrát fujva prüszkölt
s kidőlt… Igy értem a világ fölé:
a felgyujtott világ, – fekete mén:
a bánatom vitt, szikrát fujva prüszkölt
s kidőlt… Igy értem a világ fölé:
Szembe veled, elillanó Szabadság,
– óh, szemfényvesztő, égbolti alak! –
kit körültáncol esztelen a vadság –
kit csonka szájjal kiáltoztalak.
– óh, szemfényvesztő, égbolti alak! –
kit körültáncol esztelen a vadság –
kit csonka szájjal kiáltoztalak.
