RÓNA JÓZSEF (1861–1940)
RÓNA JÓZSEF (1861–1940)
Róna József nevének hallatára legsikerültebb alkotását, Savoyai Eugen lovasszobrát szokták emlegetni. Benne öltöttek törekvései legtökéletesebben testet, ezzel az egyetlen szobrával emelkedett a magyar neobarok szobrászat kétes értékű korának legügyesebbjei közé. Egy ideig úgy látszott, hogy az élen tud maradni, de aztán gyorsan lemaradt a Zala és Strobl diktálta versenyben. Nem volt különösebb alkotótehetség és a legkevésbé sem önálló formaalkotó. Alapjában meglehetősen érzékies és felszínes naturalista volt, aki ezt a hajlandóságot többé-kevésbé ügyesen kendőzte a bécsi neobarok formavilágával. A régi Pest és Buda kőfaragószobrászainál kezdte pályáját, Bécsben tanult, aztán idehaza fiatalon került bele abba a nagy szoborkeresetbe, amelyet a hirtelen felvirágzó Budapest és a hazafias vidék pazarul kínált a nyolcvanas és kilencvenes évek művészeinek. Róna szorgalmasan kivette részét ebből a munkából, egy csomó szobrot készített. Legtöbbjük mellett ma már érdeklődés nélkül megy el az igazi művészet barátja. Róna nem volt ügyetlen, nem volt művészi intelligencia nélkül való – erről a mű észi intelligenciáról tanuskodik kétségtelenül túlbecsült Savoyai Eugen-je is – csak éppen az alkotó zsenialitás hiányzott belőle.
Művésztársai között sok jó barátja volt, kedvelték azért is, mert lelkesen foglalkozott a művészvilág ügyes-bajos dolgaival. Elég ügyesen forgatta a tollat, tíz év előtt megjelent emlékezései érdekes adatokat tartalmaznak az ötven év előtti magyar művészet részben kicsinyes, részben patriarchalis viszonyairól.
