Weöres Sándor: Jelek a porban • Tatay Sándor elbeszélései – Magyar Élet kiadás
Weöres Sándor: Jelek a porban •
Tatay Sándor elbeszélései – Magyar Élet kiadás
Tatay Sándor elbeszélései – Magyar Élet kiadás
Régen jelentkezett új magyar novellista akkora művészi készséggel, mint Tatay Sándor. Témakezeléséből, mondatfűzéséből sajátos szuggesztivitás árad; valami nyomasztó, édesbús népballada légkör jellemzi legtöbb elbeszélését. Írásai többnyire falusi környezetben mozognak: vidéki lelkészt láttunk és mezőn kergetőző gyerekcsapatot, nehézkes, mogorva cselédembereket és egyszerű falusi szerelmeseket; a falu világát nem naturalista ábrázolásmóddal, hanem stilizáltan és forró szubjektivitással állítja elénk. Elbeszélései szinte versként hatnak, de nála a versszerűség sohasem válik erőltetetté, fárasztóvá, a tartalmat és kompoziciót agyonnyomó ornamensek sorozatává: motívumai egyszerűséggel és plaszticitással emelik ki a mondanivalót. Motívumait magukban-véve szinte észre sem lehet venni, de rejtelmes zsongással árasztják el a mondatokat; figyeljük csak: «Négyéves voltam, mikor lekapartam az ablakról a jégvirágot. A sok hideg jégszilánkot most is érzem a körmeim alatt. Viszolyog a hátam, ha visszagondolok, hogy jajgatott a fagyos ablak s öt apró körmöm nyomán megláttam a világot.»
Ezek a könyv legelső mondatai – és így muzsikál végig az egész. Muzsikálása sosem úntató, mert mindig a cselekmény menetét festi alá; és Tatay érdekessé tudja tenni a cselekményt, bár nem hajhássza a meglepő fordulatokat. Szubjektivitása nem válik érzelgéssé. Mindez együttvéve arra vall, hogy Tatay egyensúlyérzéssel uralkodik az anyaga felett; és nem lehet észrevenni, hogy egyensúlyérzéke ösztönös adottság-e, vagy pedig gyakorlottságból fakadó, mesterségbeli tudás.
A Latyak című novellában olyan érzékeltető-erővel tárja elénk a nagyvágóhíd véres borzalmasságát és a szegények részére húst kolduló fehérruhás apácákat, akár Gelléri Andor Endre a páncélszekrényt-cipelők erőfeszítését. Megragadó a Valami kapar babonás, fojtó hangulata. És ugyanily vonzó, mikor tréfás kedvét öltözteti novellákká. A könyvnek leghosszabb és tán legszebb darabja a Kék hang; tizenkét novellára tagolódó kisregény, melyben egy kisgyermek lelkén tükrözteti a szerző az örök-emberi kérdéseket: miért vagyok? mit akar velem az Isten? és van-e Isten? s van-e valami egyáltalán? – Tatay sokat vesződik transzcendens problémákkal; ritka jelenség mai immanens beállítottságú irodalmunkban. Tatay a nagy kérdések megnyugtató válaszát nem az emberi értelemben, de a természetben látja; világa mágikus világ, hol áldó és ártó erők buja szövedékében él az ember – és a létfönntartó erő a talajból, az anyaföldből sugárzik: «…a fű alatt nagy gyökérerdő életét hallottam, a hajszálgyökereket, amint fúrják, hasítják a földet s köztük a rágódó, szántó férgek ezreit. És még mélyebbről ezerszer mélyebbről a föld titkos erőinek kavargását, ahonnan kisugárzik minden élet és virágzás…»
