Jankovich Ferenc: Tersánszky J. Jenőről • «Az én fiam» c. könyve kapcsán.
Jankovich Ferenc: Tersánszky J. Jenőről •
«Az én fiam» c. könyve kapcsán.
«Az én fiam» c. könyve kapcsán.
Tersánszky talán az egyetlen jó író, akinek regényeibe még bele tudok bujni, mint egy szövevényes erdőbe; olvasmányszerűek az írásai. Alapjában primitív művész, az a fajta szerző, aki úgy ír, mintha sohasem olvasott volna: magából csiholva stílust, formát, nyelvet. Nincsenek elődei, nem zavarnak reminiszcenciák, úgy ír, mintha ő volna a legelső. Mívese a mesterségének, maga a mívesség mégse nagyon érdekli. Legszivesebben – és némi bohémiával – úgy ejt ki mindent a kezéből, ahogy a tehetsége éppen kiadja: forrón és olykor darabosan. A műfajt eredendő mivoltában fogja fel: regényei valóban regényesek, érdekfeszítően bonyolultak, tömve véletlenekkel, meglepő fordulatokkal, lenyűgöző mesékkel. Csakhogy véletlenei igazak, fordulatai valóságszerűek, bonyolultsága a lélek, a jellemek bonyolultsága, – mindent el tud hitetni. Meséje élményszerű, mint maga az élet, annak, aki valóban éli azt. Közvetlen elődjét hasztalanul keresnénk a magyar irodalom közelmultjában. Ez az eredendő regényesség, ez a nyelvi, stílusbeli gyökeresség talán évszázadokra nyujtja vissza gyökerét. Talán a hajdani széphistóriák profán hangja és primitív öröme, szórakoztató tarkasága él tovább rejtélyes módon e XX. századi író műveiben. Néha önmagát lopja meg: léleknyugalommal emel át – mint emez új regényében is – egy-egy motívumot egyik művéből a másikba, mint a széphistóriák régi szerzői valaha, akik még közelebb állottak a középkor ezermester zsonglőr-jokulátor fajtáihoz. Tersánszky, mint tudjuk, ezermester is. Régi fajta művész, a Celliniek fajtájából, a mai modern élet színpadán: innen a nagy kontraszt, a fintorgó groteszkség, a jóízű, rögtönző eredetiség műveiben. S bár az a fajta író, aki a közönségnek beszél: gondolatainak játékos mélysége, gazdagsága, tömörsége, stílusbeli igényessége, nyelvbeli jóízűsége és humora viszont elvonják a tömegtől és éppen az igényesebb olvasók kedvencévé teszik.
Van egy nagy és alapvető írói tulajdonsága: az embersége. A veszendő, botladozó emberség írója. Alakjai úgy vannak összeszedve, hogy bennük minden oldalról meg lehet nézni, szánni és mosolyogni: meg lehet szeretni az embert. Hősei groteszk kálváriákat járnak az élet útvesztőiben, rongyosan és kifordult tagokkal, de mindig a lélek pecsétjével homlokukon. Tersánszky nem az az író, aki feltolja magát valamely erkölcsi pulpitusra és talárban méri az igazságot, a rosszban a rosszat, a jóban a jót keresi, osztályozva és ítélve. Tersánszky nem ítélkezik olyan könnyen. Hanem megért és megmagyaráz. Az embert keresi, a szánandót és esendőt. Meg tudja mutatni a jóság elferdült gyökereit a rosszban. Embert éreztet meg az emberrel és az ítéletet a lélekre bízza. Ez a felsőbbrendű írói magatartás, ez az objektív humanizmus lengi körül Tersánszky ember-alakjait mind. De ugyanakkor hiába keresnénk holmi társadalmi vagy morális tendenciát műveiben. Az egész élet édese és keserűje összecsordul itt s ha már valami általános érvényű tanítást akarnánk kisajtolni belőle, az ennyi lehetne: bohémé a világ, az élet teljessége, azoké, akik szenvedélyesen szeretnek élni. Nemcsak a pénzeseké, hanem a gondtalan üreszsebűeké is, a csavargóké meg a kalandoroké, akik úgy veszik az életet, amilyen – és ha már tele szörnyűségekkel, legalább a kellemest, a szépet igyekeznek belőle kihámozni: a jót, – hitük szerint. Kecsegtető idealizmus, életen túli komplexumok nem zavarják Tersánszkyt. Regényeiben mindenki bukik, aki nem az érzékeivel él, de még az is. Az erénynek alig van látható jutalma és érthető, talán menthető is, ha az ártatlanul idepottyant emberfigurák igyekeznek kimarkolni az életből, amit lehet, hiszen a Rendező, «a roppant színházas» oly rövidre szabja e földi jeleneteket. Szkeptikus és hedonista világszemlélet ez, önmagában elég sivár és vigasztalan is volna, ha nem sütne át rajta egy sóvárgóbb és szabadabb, igazabb, mélyebb ember-álom. Mert az elesettek, a szerencsétlenek lélektana, a romlás pszichózisa világlik ki ezekből a regényekből: s e torz és nyaklott figurák, vén kötélverők és elcsapott bányászok, züllött csavargók és éhenkórász nőcsábászok, kocsmatöltelékek és kártyasvindlerek valami soha nem látott mélyet hoznak fel magukkal az alja világból, mélyet és igazat az emberiség lelke legfenekéről. S íme, a féktelenül izgága, házsártos és kicsapongó, végzet sujtotta emberek és kényszercselekedeteik jórészt kisiklanak a szokványos morális értékmérők alól, eltolódnak a szokott erkölcsi perspektívából és színes tablóval maguk körül valami groteszk színt öltenek, mint egy görbe tükörben: már nem is rajtuk, nem is cselekedeteiken a hangsúly, hanem valami torz és kómikus egészen, amelyen nevetség közben, hökkenve ismerni meg az emberit, mintegy rászedetve, – kontrasztszerűen, mint Breughel képein. Háttérben a szerző, mutatja a tükröt. S egyszerre kiviláglik, hogy a görcsös és kificamodott alakok, ezek a nyakatekert emberfigurák álmaik, ösztöneik, szenvedélyeik rászedettjei, az élet kifeszített drótján rángatóznak, mulatságosan és kétségbeejtően, ösztönök menthetetlen rabjaiként. Az ital, a nő, a kártya, a cigány, a pénz bűvkörében, mint egy végzetes tenyér öt ujján, csüngenek a Tersánszky-világ emberi bábalakjai s ne csodálkozzunk, ha olykor egyformán táncolnak.
Regényei mind tömve, zsúfolva vannak emberekkel. Úgy járnak-kelnek, gomolyognak bennük a fő- és mellékszereplők rajai, mint a hangyák. Olyan kicsinyek is, csak ott nőnek fel a közelről figyelő szem előtt, meghitt légkörükben. Kocsmárosok, iparosok, kupecek, papok, borivó tintanyalók, diákok és Bovarynék, a kisváros fülledt légkörével maguk körül, nagyokat dorbézolva, törve és zúzva, verekedve, majd halk szerenádokban ellágyulva, – milyen hamisítatlan, tőrülvágott vidék! Lebukó kutyabőrösök, felkapaszkodó alantasok, nemesi-polgári kicserélődés, hangyaháború – nemcsak a monarchiabeli magyar vidék rajza! Alig van műve, ahol ne volna kocsmai jelenet, minden regényében ott cincognak a cigányok, – Tersánszky maga is a vidék fia. Ezért tudja oly boszorkányosan elénk varázsolni a falvat és a kisvárost, főleg az erdélyit, a maga színes zsúfoltságával. Kevés író regényeiben nyujtózkodnak ki akkora élő, mozgalmas tablók, hemzsegő színeikkel, mint Tersánszkynál. Flamand festőkre emlékeztető tömegkavarodások, piaci emberforgatag, kocsmai képek, lakodalmak, bálok, majálisok és szerelmi idillek torlódnak egymásra regényeiben, tarkán kavarogva valamely központi esemény körül. Szereti a népünnepélyeket, – jobban ismeri a tömeglélektant, mint Zola – de egyéni emberábrázolása is káprázatosan sokszínű és lélekbemarkolóan igaz. Erőlködés nélkül, játszi könnyedén tud elmélyedni az indulatok, a lélek útvesztőiben, otthonosan vájkál a szív zúgaiban, s mindezt látszólag szerény és igénytelen eszközökkel, szinte önmagától adódóan éri el. Az öregek lelkivilágában épp oly meglepően otthonos, mint a fiatalokéban. (Előbbire a Rossz szomszédok és a Havasi selyemfiú jó példa, utóbbira a Két zöld ász és különösen legutóbbi szép regénye, Az én fiam c.) Az ifjúság örök álma marad Tersánszkynak. Felcseperedő kamaszaiban az élet ünnepli önmagát: egészségesen mohók és vakmerők, tobzódóan vídámak e fiúk; míg a leánykák ártatlan virágszálak, «bájos jószágok», «ennivalóan kedvesek», letépni valók. Többnyire le is szakadnak. A nénik és bácsik pórul járnak, ha beleszólnak, – az élet átgázol az öregeken. Mesterien tudja szembeállítani a felnőttek óvatos és hazug, fanyar világát a «romlatlan» ifjúság kicsattanó, szikrázó elevenségével. A szerelem központi élménye.
Egészen jellegzetes Tersánszky valóságábrázolása: életszerű, mondatainak lehellete van, alakjai kicsattanóan emberek, – anélkül, hogy végső fokon naturalista vagy akár realista volna. Szenzualista író. Szinte az ínyeivel ír. S mondataival ínyeket csiklandoz. Borleveseinek szagát és ízét még az sem felejtheti el, aki soha nem kóstolta e tüzelő, mámorító italt. Nőalakjainak idomát, szépségeit szinte testi közelségben érezteti, hölgyei szinte az olvasó tekintetére pirulnak el. S mégis, bájolás, varázslat, a valóság fantáziája ez, a szavak áramában megindult rezgés, hangulatteremtő képesség, szárny a valóság fölött: Tersánszky az életet, a valóságot írja, ebben hasonlít a realista írókra; de benne káprázni kezd a valóság, meleg és puha, érzékelhető és mámorító színt ölt magára, átlelkesedik és testtelenné tud válni – s ebben nem hasonlít nálunk senkire. Leírásainak olyanforma élményi értéke van, mint a dió szagáé vagy az őszibarack ízéé. Nagy szerepe van ebben a nyelvnek, a stílusnak is, kétségtelen. Stílusa tiszta, kifejező, tele az ízes nyelv Tersánszky-akkordjaival, jellegzetes, vidékies hangzatokkal, a magyar nyelv mélységeit és hangulati, színbeli gazdagságát dobva felszínre. Nyelve ízességéről sokan szóltak. Tegyük hozzá: ez a nyelv sohasem magát kelletően s fröccsenően zamatos, semmi mutatósan népies, szemed kiszúró gyökeresség nincsen benne.
Ha még ehhez hozzávesszük Tersánszky leíró- és megfigyelőképességét, humorát és keresetlenségében is művészi szerkesztését, körülbelül érintettük mindazt, amit e nagy író előadótehetségéről illik megemlítenünk. Leírása líraian tömör, pár szavasan, sőt mellékmondatokba szorítva is megjelenítő ereje van; mozgalmas, távlatokat nyit és atmoszférát lehell. Egy-egy képe olykor átrezg az egész regényen. Irásaiban különben is temérdek a költői elem. Sokszor még a megfigyelésnél is kifejezőbb s döntőbb eszközei vannak a jellemzésre: hangulatokkal érzékeltet. De mint megfigyelő is elsőrangú, ez különösen állatregényeinél szökik szembe, amelyek valóságos kis remekművek e nemben. Ahogyan Tersánszky valamely ismert állati tulajdonságra lélektani fényt vet, az az elmélyedés és utánérzés szinte elképesztő mutatványa. Úgy hat, mint valami fellobogó ősemlékezet. A vezérbika emlékiratai egyike a legjobb műveinek. Kritikusai szívesen kiemelik állatainak emberszerűségét s az emögött lappangó társadalmi szatirát. Pedig ez volna a mindennapi. A meglepő itt oly emberfeletti tulajdonság érzékeltetése, ahol az értelem megáll, ahol már a világrend ösztöntörvényei nyilatkoznak meg, beláthatatlan, metsző logikával.
Az ügyes szerkesztés, érdekfeszítő, bonyodalmas elbeszélés ma már nem írói erény: ez az, amit minden tömegíró tud. De a bonyodalmat megoldani, egyszerűen és önmagából levezetni, hogy természetes és világos legyen, mint a nap, – ehhez már csak hivatottak értenek, akik világokat gomolygatnak műveikben, minden mozzanatért felelősen. Tersánszky regénye különben is élő szövevény… S mint egy pattanásnak olykor a szervezetben, épp oly jelentőségük van itt a kis motívumoknak, amelyek hirtelen támadnak, véletlenszerűen, és hihetetlenül elmélyednek, így az úton átfutó nyúlnak döntő szerep jut egyik regényében (Legenda a nyúlpaprikásról), azon fordul minden. A kígyóepizód a Kakuk Marci a zendülők közt c. regényben minden analitikus vágyálma lehet: annyi mélység, önkéntelen elrendeződés, ha úgy tetszik: tudatalatti tör fel egyszerre a szereplőkből. A kerti fáról lehulló almák egy csábítási jelenet elején (Rossz szomszédok) egy képet villantanak fel, mely később fejezetekre, sőt az egész regényre átcsapó távlatot ölt.
Szépprózánk egy sajátos, kedves eleme, ami jórészt elpárolgott az analitikusok kezén, a humor, Tersánszkyban épen megőrződött. Szellemesben, «humorosban» éppen nem szűkölködik irodalmunk, de az igazi, tőrülvágott, épkézláb humor, amely magától van és fiziológiai kapcsolatba kerül az írásművel, annál ritkább madár. Ez a természetes humor Tersánszky jóízűségében nagyszerűen megtalálja a melegágyát. Gyanítom, hogy talán nem is tud önmagáról, de a kelleténél semmiesetre sem többet. Ott őgyeleg a sorok között, angyali ártatlansággal, a lélek párázatába öltözködik gyermekien, furcsa, kinyaklott szavakkal ékesíti magát, de ahol elmegy, nyomában meleg forrás fakad. S azért az egészséges, rabelais-i kacagásokra is kínálkozik alkalom.
Az én fiam c. regényét Tersánszky egyik első, nagyobbszabású műve bordázatából emelte ki és alkotta meg. Nem veszített ezzel semmit a szerző, sem a Két zöld ász, a közönség viszont csak nyert. Mert ami amott epizód volt, itt központi problémává vált; az ifjúkori bőség egy mellékszempontját most újra felfogta, kitágította és külön mű, egy érdekfeszítő kisregény középpontjába állította a szerzői tapasztalat. Szűkebb a fénycsóva, de annál élesebb. Egy alulról emelkedő, fiatal fiú arcélére esik, aki becsületes maflaságát ledobva, eszesedve hamar fölébe nő új környezetének, végül énekesi pályára megy s világhírű sztár lesz. A mese keretes, de a keret leválik róla, mesterkéltnek hat. Ha szerzőnk csattanónak szánta ama körülményt, hogy ezt a kerek, szép és önmagában igen érdekes és komoly alapú történetet csak a véletlen fonák bevezetéseként mondhassa el az emlékiratait író énekes életpályája elé, akkor a csattanó nem sikerült. De hisz a csattanó nem is itt van, hanem Tersánszky művészetéből ösztönszerűen is ott, hogy akkor ér véget a regény, amikor a hálás feladat, az énekesi pálya kezdődnék s e «silány» előzmény föltétlenül egészebb, igazabb és művészileg is értékesebb, kerek mű, mint amit egy másfajta író a hálás feladatról írna. Az előjáték önmagában is kész, nem kell ehhez már semmi mesterkélt point, az író bravúrosan készít elő és lélektani elmélyedéssel magyaráz meg csírájában egy hírre-névre, világsikerre induló életet, amelyet persze két kézzel támogat a szerencse és a véletlen is. Kockázat és bátorság kell a karriérekhez, ez igaz. S harmadsorban: tehetség.
Pompás mellékalakok kifogyhatatlan sorával találkozunk ebben a regényben is; egyszerre bontakozik ki benne, egymással párhuzamosan, gyermekek és felnőttek világa s e szép kontrasztból élesen csendülnek ki a szülői nevelés és az iskolapedagógia visszásságai. A lebilincselő mese, a színes és izletes stílus, a csomós és velős magyarság a nyelvben és a sajátos, mindent megjelenítő atmoszféra a hős körül, – már ismert Tersánszky-tulajdonok.
